Képviselőházi napló, 1892. XXII. kötet • 1895. január 19–február 11.

Ülésnapok - 1892-415

élő, országos ülés 1895. január 25-én, pénteken. 93 ár felhívását; rövid megjegyzéseimmel kizárólag a közoktatásügyre fogok szorítkozni. A közoktatásügyi minisztériumnak a tanügy állásáról szóló jelentéséből mindenki örömmel győződhetik meg arról, hogy 1869. óta tanügyünk igen nagyot haladt; az iskolák és tanulók száma, a tanügyre fordított költségek összege nagyot emelkedett, de mindazonáltal mégsem lehet megállapodnunk vagy elbizakodnunk, mert ez az emelkedés nem csak azt mutatja, hogy a tanügy terén messzire haladtunk már 1869. óta, hanem egyúttal azt is, hogy igen messziről indultunk, örvendetes ugyan a fejlődés a magunk múltjához mérve, de még távolról sem kielégítő más nemzetek műveltségi fokához ké pest. Ha tehát dicsekedésre van valakinek oka, akkor dicsekedhetnek az iskolákat fentartó hitfelekezetek és községek. A kormány és az állam a legcsekélyebb mértékben teheti ezt, mert ezen kiadásoknak legkisebb részét viseli maga az állam. A kormány és a törvényhozás kiadta a rendeleteket és parancsolatokat, megengedte kegyesen, hogy a hitfelekezetek és községek, melyek az iskolákat fentartják, viselhessék a terheket. És most mégis az igen t. előadó úr körülbelül a kormány érdeme gyanánt emlegette azon nagy számokat, miket felhozott, pedig a kiké a teher, a gond és a munka, ugyanazoké az eredményért bizonyára a dicséret és az érdem is. A t. miniszter ár felemlítette a tanulók szellemi túlterhelését; már régóta igen általános és alapos panaszokra szolgáltat ez okot. A t. miniszter úrétól az én felfogásom annyiban küiönközik, hogy ő nem a rendszerben látja a túlterhelés okát, hanem inkább a tanárokban, én pedig azt hiszem, hogy egyformán mind a kettőben megvan. Hibás a rendszer, és hibásak a tanárok és tanítók, a mennyiben a hibás rendszerrel még azonfelül vissza is élnek. A túlterhelés a tanulóknál kétségbevonkatlan. Igen sok és igen terjedelmes a tankönyv, az írók, a kiadók, a tanárok körülbelül úgy tekintik az iskolát, mintha az tankönyv-fogyasztó intézmény volna, Félszeg, terméketlen, lélek nélkül való a tanítás, nagyon sok helyen a középiskolákban a tanár épen azért, mert szaktanár, mindenik a növendéket annyira akarja vinni a maga szaktudományában a mennyire már ő van, megfeledkezik arról, hogy a gyenge, testi fejlődésben levő ifjú egyúttal még rajta kívül nyolcztíz tanárnak tanúi, mint a diák azt ki szokta fejezni. (Helyeslés a szélsőbalon.) A felügyelet annyira hiányos, hogy az egyes tanárok működését a felsőbb hatóság arányba hozni nem szokta, sőt a tanárok mintegy nemes versenyt látnak abban, hogy ki tudja a maga szakmájában az ifjút többre vinni. A tanítás ennek következtében természetesen igen felületes, kapkodó, és hozzá még — ezt tartom igen nagy bajnak — az oktatás mellett az újabb időszakban egészen háttérbe szorult, a legtöbb helyen tökéletesen megszűnt a nevelői működés. A gyermek értelmére annyira, a mennyire gondolnak, de a szív és jellem képzését egészen elhanyagolják. Másik oldalról hasonló hiányokban szenved a tanulás is. Tanúi az ifjú a bizonyítványért, a diplomáért, a hivatalért, és — a mint az ifjú szokta mondani — tanúi a tanárnak, de nem tanúi tudományszeretetből magának. A hibás rendszer, a mely arányba és összhangba nem tudja hozni a különféle tanárok és szakok működését, nagy részben oka annak, hogy tanúi a középiskolában az ifjú mindenféléből sokat, de felületesen, és nem tud egyféléből is keveset, de alaposan. (Igaz! Úgy van! a szélsőbalon.) Megízlel mindenféle tudományt, de nem szeret meg egyetlen egyet sem, és alig várja, hogy a bizonyítvány és oklevél kezében legyen, a könyveket is sutba dobja. Hamar kifárad, vergődik eszmények nélkül ; dolgozik a hivatalban Önálló eszmék nélkül; korán elveszti testi üdeséget, lelkének rugékonyságát, gyorsan ellankad; nagyon sok, aggodalmasan sok a korán megvénhedt fiatal ember, és ebből a nemzedékből — én félek — igen kevés lesz később az ifjú lelkű aggastyán. (Tetszés a szélsőbalon.) Azon korszakban, mikor annak az ifjúnak még inkább a labdázásra van szüksége, már Shakespeare és Schiller tragédiáit fejíegettetik vele, és iratnak róla aesthetikai értekezést. Madarász József: Még meg is kell neki tanulnia! Veres József: Annyira túlzásba mennek nagyon sok helyen, a miről a középiskolák értesítői nyomtatásban adják ki a bizonyságot; annyira túlzásba mennek a szakszerűség egyoldalúságában, hogy követelnek attól a fejlődésben lévő ifjútól oly nagy dolgokat az egyes tanárok, a melyeket az ő tanártársa maga meg nem tudná oldani annyi idő alatt, mint a mennyi idő alatt azon feladat megoldása attól az ifjútól követeltetik. (Igás! Úgy van! a szélső baloldalon.) Nemcsak a tanulók panaszkodnak ez ellen — és nevezetes és megfigyelésre méltó, hogy épen a legjobb tanulók panaszkodnak, a kik feladatuknak eleget akarnak tenni, — hanem panaszkodnak maguk a szülők is az ifjúság elcsenevészedése és a nagy költségek miatt, melyeket a tankönyvek sűrűn változása, a drágábbnál drágább tankönyvek behozása okoz, a tankönyvek kétharmad részét azután a tanár úr kitörölteti, mint fölöslegest; hanem panaszkodnak már a szakkörök is, ideje volna már. hogy a közoktatásügy intézői ezt a