Képviselőházi napló, 1892. XXII. kötet • 1895. január 19–február 11.
Ülésnapok - 1892-412
36 412. országos ülés 1895. január 21-én, hétfőn. alázni, s attól a legfelső polczra jutott polgári embertől valamit kérni. Mi tűrés-tagadás van abban, hogy ez a nemzet még szaturálva van oly elemekkel, a melyek az egész ezivilizácziónak előrehaladását, a demokracziát különösen egyszerűen megvetik. Hiszen ki sem kell menni a törvényhozás terméből, hogy ezt meglássuk. Ha én holnap átmegyek a túlsó oldalra, akkor én sztigmatizálva vagyok ország-világ előtt, mint hitehagyott, és mint ilyen meg amolyan ember, sem ebben a körben, sem az országban bizalomra, tekintélyre és megbecsülésre igényt soha többé nem tarthatok. Azt mondják: hitehagyott, menj! Mindez azért, mert csak polgár vagyok. De azok az ide-odarepíílő bárók és grófok, a kiket hol itt, hol ott tisztelhetünk, megtartják az ő tekintélyüket, az semmiféle csorbát nem szenved, sőt ha valahol szavukat hallatják, akkor a szavuk nyom a latban. • És ezzel az anachronizmussal szemben, t. ház, mit tapasztalunk más oldalról? Most temette el Francziaország képviselőházának elnökét, a ki egy szegény selyemszövőnek volt a fia, s a ki a legkisebb polgári rendből emelkedett fel arra a legfényesebb polczra, a melyet egy polgár elérhet, hogy tudniillik a képviselőház elnökévé választatott meg. És vájjon kit ültetett Francziaország épen most a köztársaság elnöki székébe ? Vájjon nem Faure-t, a kiről tudva van, hogy bognár, sőt hajórakodó volt, de hogy egyszerű polgár és a ki tud, és ez elég volt arra, hogy e gy na gy nemzet a köztársaság elnöki székébe ültesse ? Itt pedig regis voluntas suprema lex! És a rex még most is körülveszi magát bizonyos elemekkel, a mely elemeket a modern haladás, a modern kultúra már rég kizár, és a melyek, mint már egyszer megmondtam, épúgy" állanak a mai társadalomban, mint állanak azok a pusztuló lények, melyek már a földtani rétegekbe hanyatlanak. Ily nézetekkel szemben és ily áramlatok uralkodása alatt nagyon természetes és megfogható, hogy egy egyszerű polgári ivadék menesztetik. De én, t. ház, a ki dr. Wekerle Sándorral sohasem tanácskoztam, a ki tőle soha semmit sem kértem, megóvtam vele szemben függetlenségemet teljesen, épen azért, mert polgári és mint ilyen, elérte azt a polezot, a demokraczia szent nevében kész vagyok arra, hogy őt minden helyről köszöntsem, a hol az igazi demokraczia elveit vallják. Ennyit erről, t. ház. Legyen szabad már most a t. miniszterelnök úr szombaton előadott programmjával csak egészen röviden foglalkoznom. Azt hiszem, hogy a t. miniszterelnök úr mostani helyzetében a legérdekesebb mozzanat az, hogy gr. Bethlen Gábor, a ki előttem beszélt, és b. Bánffy Dezső, a ki íme a legmagasabb polczra hágott, két volt főispán, a kik egy és ugyanazon oknál fogva, még pedig Meltzl Oszkár képviselő úr édekcsoportjánakóhajtására, gr. Szapáry alatt menesztetett. (Élénk felkiáltások a szélsőbalon: Halljuk! Sálijuk! Egy hang á szélsőbalon: Ez érdekes!) Én, t. képviselőház, ennek a rendkívül érdekes, részben mulatságos, hanem leginkább tanulságos viszonynak figyelemmel kisérését a jövőben megfogadom és kérem, mert ebben megvannak bizonyos csírák, melyek majd ki fognak kelni, melyeknek vetését majd meg fogjuk látni, s a melynek learatásánál majd fognak gondoskodni azok, a kiknek, Meltzl Oszkár képviselő szavai szerint, mint érdekcsoportnak, különös érdekeik vannak. A t. miniszterelnök úr iparkodott szombati beszédében mindenkinek valamit ígérni, de nagy óvatossággal. Egy kicsit vissza is vett. A legnyomósabb ezek közül az, hogy azt mondja, végrehajtandó, természetesen bizonyos óvatossággal, a nemzetiségi törvény is, a mi engem arra a csodálatos, de talán némileg mégis megokolt gyanúra vezet, hogy a t. miniszterelnök újabb időben nem olvasta el a nemzetiségi törvényt. Mert hiszen mi tanúi voltunk csak a múlt országgyűlés alatt egy igen fájdalmas jelenetnek, a midőn itt fölemelkedett egy férfiú, Mocsáry Lajos, a ki a nemzetiségi törvény szakaszainak felolvasásával védte a maga álláspontját, és mert megengedem, hogy kellemetlen modorral, de nem tágítva a törvény szavaitól egy hajszálnyival sem, kifejezte az ő véleményét: ezért a legünnepélyesebb módon anatheuiával sújtatott nemcsak ebben a házban, hanem e házon kivííl is. Madarász József: Meg is érdemelte! Herman Ottó: De, t. ház, ha én visszamegyek a multakra, hát én e tekintetben is rendkívül érdekes dologra emlékezem. Történt pedig ez a deutscher Schulverein korában, a melylyel szemben Meltzl úrék bizonyos ismeretes hazafiságot tanúsítottak, történt akkor, hogy felvetődött a nemzetiségi törvény végrehajtása is. Minthogy a nemtiségek határozottan szintúgy hivatkozva erre a tőrvényre, mint Mocsáry, bizonyították, hogy az végrehajtva nincsen: akkor történt először azon eset, hogy Tisza Kálmán nem tudott úgy megfelelni, mint kellett volna. S vájjon ki sietett segítségére? Az a férfiú, a kit most a ház elnöki székében tisztelünk, a ki a következő decziziót adta: a nemzetiségi törvény igenis meghozatott, meghozatott, mint ígéret, arra az esstre, ha a nemzetiségek feltétlenül hazafiasak. És én emlékszem, hogy Tisza Kálmán akkor tette meg legelőször, hogy onnan
