Képviselőházi napló, 1892. XXII. kötet • 1895. január 19–február 11.

Ülésnapok - 1892-427

427. országos ülés 1895. február 9-én, szombaton. programnál]eszedéien egy árva szót sem hallottam, és ismételten kénytelen vagyok csak arra a tájékozatlanságra utalni, mely ezen kérdésben most is, és ágy látszik, a messze jövőben is fennforogni fog. Ezt nem ok nélkül hozom szóba, és pedig ismételten, mert a költségvetési törvény megszavazásának kérdésében jogom lesz hivatkozni arra, hogy a kormány nem meri bevallani az okokat, a melyek ezen bizalmatlanságot a koronánál előidézték, és az ország ma is tájékozatlan marad az iránt, hogy mily nagy elvi kérdések lehettek azok, a melyek csoportosulása körül esetleg áldozatokat is kellett hoznia az új kormánynak, hogy magának a bizalmat revindikálja. Én, t. ház, e thémával tovább az igazságügyi tárczánál foglalkozni nem kívánok, csupán ennek konstatálására szorítkozom, hogy jogom lehessen és jogczímet meríthessek annak idején a konzequencziák levonására. Már moí-t, a mi az igazságügyminiszter úr programmját illeti, helytelen irányzatnak tekintem azt, hogy a kormány az igazságügyi nagy alkotások terén előáll egy sporadikus törvényjavaslatokat tartalmazó sorozattal, a melyek alkotásának szükségessége iránt soha kétség e házban nem volt, a melyek kontroverz kérdést közöttünk soha sem képeztek. Előáll nekünk egy munkaprogrammal, mely tartalmánál fogva olyan, hogy — mint már a tények is bizonyítják, — nem egy, de tíz miniszternek életére bőségesen e]ég materiálét tartalmaznának arra, hogy azok az életben megvalósíthatók legyenek. E helyett azonban nem találkozunk az igazságszolgáltatás mozgató, nagy elvi jetentőségü kérdésének megvitatásával; sajnosán nélkülözzük a programúiban azon világító, vezérlő szövétneket, mely az egyes nagy reformkérdésekben az elvek magaslatáról beszél, és megvilágítja azt, hogy miként, mily alapon kívánja ezen elveknek megvalósítását a törvényhozás által. A t. miniszter úr megelégszik programmbeszédélen azzal, hogy nagy lelki megnyugvással gara] eziának tekinti azt, — talán az országgal szemben értette, nem tudom, — hogy ő azon munkálatokban, melyek eddig folytak, maga is reszt vett; elmondja, hogy a jogfejlődés, közlekedés stb. követelményekkel állnak elő, és szükségleteket támasztanak. No, t. ház, ezek oly elemi igazságok, a melyeknek bírálatába bocsátkozni rendkívül nehéz. Már ezen egyetlen egy enuncziáczió olyan, mely sem tudomány, eem a politika terén eddig kontroverz tételt egyáltalában nem képezett. Nem szól a miniszter arról, hogy a bűnvádi eljárást az esküdtszéki intézmény, vagy pedig más eljárási módozat mellett szándékozik-e megalkotni? Szóval igazságszolgáltatási elvekkél nem találkozunk az igazságügyminiszter úr beszédében; hanem találkozunk egyszerűen egy munkaprogrammnak bejelentésével, mintha a t. miniszter úr csupán annyit akarna mondani, hogy ezentúl mint miniszter fogom tenni magasabb fizetés mellett azt, a mit eddig mint államtitkár kisebb fizetés mellett csináltam. Vagy, hogy még világosabb legyen, miután az Olimpus magaslatáról leszállt a kintornás nagy mester, ki a kintornát megcsinálta, azt már csak csavarni kell, és ő csavarni fogja tovább, mert ez valószínűleg jól fog muzsikálni. (Derültség a szélső baloldalon,) Ha a t. miniszter úr megelégszik azzal, hogy ily végtelen csavaró mesterségre vállalkozik, akkor kénytelen vagyok konczedálni, hogy ezt a mesterséget jól megtanulta, és e tekintetben helyét emberségesen és férfiasan betölti. De ha egy nagy reformkorszakban egy nagy igazságügyminiszternek a helyébe egy még nagyobb igazságügymiuiszter ül, akkor legalább a nagy elvek iránt tájékoztassa az országot, és mondja meg, hogy azt az igazságszolgáltatást, a melynek vezérfonala kell, hogy legyen az, hogy világítson, melegítsen és termékenyítsen, és egyúttal megnyugtató legyen, mily alapelvek mellett, mily módon kívánja az ország javára megvalósítani. Ezeket, t. ház, hiába, nagyon hiába keresem a t. miniszter úr programmjában. De miután az igazságszolgáltatás a maga egész keretében nem tartozik azon kérdések közé, melyek közjogi válaszfalakat emelnek közöttünk és így pártszempontok nem feszélyezhetnek abban, hogy a magam részéről legalább nagyban és egészben hozzájárulhassak ahhoz, hogy a t. igazságiigyminiszter ixrnak általam semmi körülmények közt kétségbe nem vont jóindulata termékenyítőleg hathasson közre: hajlandó vagyok legalább egy-, két nagy vonásban jelezni azt, hogy mit látnék én a legközelebbi jövő feladataiban nagy elvi jelentőségű kérdéseknek. (Halljuh!) T. ház! A malicziáról minden körülmények közt le akarok mondani. (Derültség.) Nehéz, de hát megpróbálom, (Derültség.) mert ha egy kicsit malicziózus akarnék lenni, (Derültség.) lehetetlen volna észre nem vennem azt, hogy a t. igazságügy miniszter úr milyen csudálatos módon vonja meg a demarkacziót a múlt és a jövő közt. A miniszter úr azt mondja, hogy vagyok az, a ki voltam, és leszek az, a ki vagyok, hogy ő akczeptálja a volt igazságügyminiszter úrnak minden reformtörekvését, és a miben a múlt kormánytól különbözik, azt így fejezi ki: »a rohamos alkotás a törvényhozás terén okvetlenül visszahat az igazságszolgáltatásra két irányban, mert felületességet és túlterheltetést von maga után«. Valóban arany-