Képviselőházi napló, 1892. XXII. kötet • 1895. január 19–február 11.

Ülésnapok - 1892-424

424. országos ülés 1895. február 6-án, se«dán. 333 cziója engedi, valóban szükséges is utánozni, E kérdés azonban nagy mértékben összefügg a közoktatás kérdésével, nevezetesen a nép- és elemi iskolák emelésével, mint a hogy ezt épen ily felfogástól vezéreltetve egy alkalommal a közoktatási költségvetés vitatásánál hangsúlyoztam, mint indokot ifjúságunk képzésére, a mely felfogáshoz gróf Apponyi Albert t. képviselőtársam szintén hozzájárult, és tüzetesen vitattuk akkor a közoktatás és az elemi oktatás szempontjából is ezen kérdést. Részemről azt óhajtom, hogy altiszti karunk a közös hadseregben és a honvédségben rátermettségével kellőképen érvényesíthesse befolyását. Az altisztek megválogaíásánál, kinevezésénél a tisztikar lehetőleg pártatlanul járjon el. (Helyeslései szélső baloldalon.) A honvédségnél ez kevésbbé áll, minthogy^ ott a magyar nyelv a szolgálati és vezénjdeti nyelv, mint a közös hadseregnél, a hol némely ezrednél szokásban van, hogy inkább azt veszik, hogy melyik legény a bejött ajoiiczok közül — mert hát több havi gyakorlat után kiválnak azok, és megismerik őket — bírja a szolgálati nyelvet, a német nyelvet, és az altiszteket a sok közül szemelik ki, sokszor, fájdalom, kellő tekintet nélkül arra, hogy mennyiben van meg azon emberekben az altiszti qualifikáczió; csak a német nyelvet tudja, lehet különben iszákos, rendetlen, f vagy bánhatik tálnyersen a legénységgel. Óhajtom azt, hogy pártatlanul válaszszák ki közíílök az altiszteket, és a magyar elemet, mely könnyű felfogással és a jó katonának való minden tulajdonsággal bir, ne mellőzzék az altisztek megválasztásánál csak azért, mert nem birja á szolgálati nyelvet, a német nyelvet, hanem ha különben altisztnek való, tétessék az a jóravaló magyar katona altisztnek; szóval ne] gátolja a német nyelv nemtudása azt, hogy a jóravaló közlegényből altiszt legyen. Ha pártatlamíl járnak el, azt hiszem, a közös hadseregben is igazat fognak nekem adni ezen felfogásban. A mi azt illeti, hogy az altisztek a törvényes szolgálati időn túl is huzamosabb időn keresztül megtartassanak a tényleges szolgálatban, mert az ily rendhez szokott régi altisztek többnyire javára válnak a fegyelemnek: a mellett vagyok, hogy buzdítással hassunk oda, nemcsak a polgári életben való alkalmaztatással, de a mennyire lehet, — és a módját a hadügyi kormányzat megtalálhatja, — a közös hadsereg tényleges szolgálatában is az altiszti szolgálatnak a mostaninál fokozottabb díjazásával, különösen azoknál, a kik kitüntetik magukat rátermettség tekintetében. És én részemről a honvédségnél a katonai rátermettség emelésére ezen áldozatot nem sajnálom, mert ez a hadsereg harezképességét nagyban emelni fogja. A 45 éven felül való alkalmaztatás a polgári életben többnyire nehézményeltetik, kivált oly ellátásoknál, melyekkel nyugdíjigény is van egybekötve. Tudom, hogy a hadügyi kormányzat és más minisztériumok közt is ebben a részben már sokszor történt jegyzékváltás. A mostani törvény alapján vasútaknái és egyebütt hivatali szolgákképen és más alkalmazásokban, börtönfegyőröknek stb. úgy is alkalmaztattak, a mennyire lehetett, ezen altisztek, de, — mondom, — én a valódi orvoslást ott keresném: először függetlenül, pártatlanul megválasztani az arravaló elemeket az altiszti kinevezésekkor, másodszor pedig a hosszasabban szolgáló altiszteknél még a tényleges szolgálat ideje alatt nagyobb anyagi dotácziót adni, mint a mennyit eddig adhattunk. T. ház! Ennyit akartam ehhez a dologhoz szólani. A másik dolog, a mihez szót emelni kívánok, nem új; máskor is szóltam ebben az ügyben már itt, de eddig még eredmény nélkül. A t. miniszter úr az imént azt mondotta egy másik képviselőtársamnak, Nagy Istvánnak, hogy ő a sürgetésre nem hallgat, hanem az argumentumokra ad. Hát én majd megpróbálom argumentumokkal is szolgálni a t. miniszter úrnak. (Halljuk.') Az inczidenst pedig azért hozom fel, mert csak közelebbről történt, hogy Hock János t. képviselő úr itt érintette, hogy mennyire vallásegyenlőség van ebben az országban. Igaz, t. ház, itt van kezemben az 1868. évi Lili. tez ; ennek 19. §-a így hangzik: »Egyik vallásfelekezetnek tagjai sem kötelezhetők arra, hogy más vallásfelekezetbeliek egyházi szertartásait megtartsák.* Ez áll a katonára, a honvédre is, hiszen az is polgára e hazának. Hangsúlyoztam itt többször az ezen szakasz ellen elkövetett sérelmet; hisz ezt a szakaszt ő Felsége a magyar király, a ki egyszersmind a hadseregnek, a közösnek is hadura, szentesítette. Én tehát azt gondolom, nem követ el az a legfőbb hadúr sem — a mint nevezik őt, noha a törvénykönyvben ez a kifejezés nincs meg, —- semmi olyat, a mi az ő általa szentesített más törvénynek végrehajtásával járna. Tisza Kálmán egykori miniszterelnök úr is ebben a tárgyban részemről már akkor is felszólalván, és ezen sérelmet, a mely ezen szakasz ellen elkövettetik, elhárítani óhajtván, maga is elismerte, hogy igenis, itt van sérelem, hanem akkor úgy jelezte, hogy nem az a módja és útja azon sérelemelhárításának, a melyet én akkor követtem, tudniillik felszólalni. Hja, de nekem egyéb utam