Képviselőházi napló, 1892. XXII. kötet • 1895. január 19–február 11.

Ülésnapok - 1892-423

304 tí%, országos filé* 1996. február 5-én, keddoa. Lits Gyula: T. ház! A közös hadsereg hadjutalékának megszavazása alkalmával engedje meg nekem a t. ház, hogy emlékezetét egy pillanatra visszavihessem azokra az időre, mely a magyar parlamenti közéletnek egyik legkimagaslóbb és legemlékezetesebb mozzanatát képezte, midőn 1889-ben a véderő-törvény újraalkotása alkalmával kemény és ádáz harezokat vívtunk. (Úgy van Ta szélsőbalon.) Ádáz és elkeseredett volt ez a harcz. t. ház, mert a militárizmusnak telhetetlensége a szabadelvűség lobogója alatt támadta meg az emlékezetes 14. §-ban a nemzetnek egyik sarkalatos jogát és a még hirhedtebb 25. §-han hazai ifjúságunknak egyik létérdekét. (Úgy van! Úgy van! a seélsőbalon!) Mi ezen az oldalon, t, ház, csak önérzettel gondolhatunk vissza azon harezokra. Mert hiszen az igazság és méltányosság jogánál fogva megértük azt, hogy a nemzetnek majdnem osztatlan közvéleménye a mi részünkön volt, az önök részén csak a számszerinti többség, és a mi a kitartó és törhetetlen küzdelemnek eredménye volt, az, hogy a 14. §. csak módosítva, hogy úgymondjam, szelídítve juthatott a törvénykönyvbe; (Úgy van! a szélsőbalon.) a 25. §. körüli harezot, elismerem, elvesztettük és az ifjúságra, az önkéntesekre a második évi kényszer is reáhúzatott, de, t. ház, az ezen csata elvesztése fölötti fájdalmunkat enyhítette az a tudat, az a tapasztalás, hogy még ezen csata alkalmával isjgen hatalmas vágásokat mértünk önökre. B. Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Nem éreztük! Líts Gyula: Nagyon csodálom; a t. miniszter úrnak akkor igen erős a kitartása és a bőre. Hogy mily erős csapásokat mérhettünk, arra nézve nem akarok másra hivatkozni, mint arra, hogy maga a generális a csatatéren maradt, és most mint ad honores penzionált generális, mint közlegény szolgál az önök hadseregében. (Derültség és tetszés a szélsőbalon.) T. ház! Mindazonáltal a, küzdelemnek vége lőn/és azon indok győzött, hogy a hadseregnek harczképessége és a tiszti hiány teszi szükségessé a törvény megalkotását. S most annak életbeléptetése után alig öt évvel, sajátságos tapasztalattal kell szembenállnunk. Az 1894. év önkéntesei közül azok, a kik a hadseregben a tiszti vizsgát letették, a legutóbb közzétett kinevezések alkalmával csak részben neveztettek ki tartalékos tisztekké, a nagyobb részt csak mint tiszthelyettest, vagy hadapródot helyezték a tartalékba. Ez a tény meggyőz bennünket arról, hogy a 25. §-ban kierőszakolt kétévi kényszer azon indokolása, hogy a hadsereg harczképessége, a tiszti létszám kiegészítése, szóval az a lameutáczió és fenyegetés legalább is igaz és őszinte nem volt. (Úgy van! Úgy van! a szélsőbalon.) Ha pedig én tévednék, akkor áll az, hogy a katonái intéző körök az e tekintetben adott számadatokban és kombinácziókban tévedtek és felületesek voltak. Mert szerintem az alternatíva az, hogy vagy van szükség a 25. §-ra s létezik a tiszthiány: akkor kötelesség lett volna a tiszti vizsgát letett és qualifikácziót szerzett ifjaknak egénz zömét, egytől az utolsóig tiszti rangra emelni, vagy pedig nem létezik tiszthiány s így a tiszti helyek teljesen be vannak töltve; s akkor nincsen értelme a szekatúrának, annak a súlyos tehernek, a melyet a kétévi szolgálat által az önkéntesek nyakába akarunk hárítani. (Igaz! Úgy van! a szélsőbalon.) Endrey Gyula.' Le a 25. szakaszszal! LitS Gyula: A harmadik feltevésnek én nem akarok itt kifejezést adni, sőt fel sem tételezem azt, tudniillik, hogy a legutóbbi kinevezések, melyek bennünket annyira megleptek, talán a czivilis társadalom rákfenéjének, a protekeziónak következménye lett volna, a mely a hadseregben is, különösen az egyéves önkéntesi intézménynél már kezdi felütni fejét. Nem akarok annak sem hitelt adni, hogy a név, az összeköttetések, a megbízhatóság, vagy talán a jóhangzás jönnek tekintetbe, mert azt hiszem, hogy a hadtörténet tanúsága és különösen a mi hadseregünk múltjából levonható igen szomorú tapasztalatok igazolhatnák önök előtt eléggé, hogy éhes katonával, ambicziójábau és önérzetében megsértett tiszttel csatát nyerni nem lehet. (Igaz! Úgy van! a szélsőbalon.) Vagy ne foszszanak meg önök senkit azon jogától, a melyet valaki mint katona megszerez azáltal, hogy a tiszti qualifikácziónak birtokába jut, és képesítsék őt arra, hogy a tiszti rangot megnyerje épen úgy, mint a korábbi évek folyamán a tiszti rangot megnyerték. Vagy ha a hadsereg szüksége nem hozná magával, akkor senkit se kényszerítsenek olyan pozicziót elfoglalni a hadseregben, melyet hajlamai ellen vagy tehetségeinek fogyatékosságánál fogva neki megszerezni sokkal nehezebb, mint másnak. Mindenekelőtt ne rójjanak a honpolgárok vállaira oly terhet, mely ezúttal már nem indokolható sem a hadsereg harczképességével, sem a trón és haza biztonságával, hanem egyedül a katonai hatóság kapzsiságával és telhetetlenségével. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Tóth Aladár t. barátom, magyarán mondva, kerülgette a dolgot, mint a macska a kását, s azt mondta: talán módot lehetne találni a második év könnyítésére, például tartós szabadságolás útján. Hát, kérem, ne kendőzzük a dol-