Képviselőházi napló, 1892. XXII. kötet • 1895. január 19–február 11.

Ülésnapok - 1892-422

274 422. országos ülés t89o. február 4-én, hétfőn. embereinek is meghallgatásával az általam megjelölt irányban intézkedni fog, a mire már akkor megjegyeztem, hogy no hiszen, ha ebben a tárgyban a miniszter úr az ő szakembereivel fog tanácskozni, akkor abban semmi komoly lépés nem fog történni, mert azok az ő szakemberei nagyobb ellenségei a magyar zenének, mint valaha a Thaly Kálmán németje volt a magyar nemzetnek. Azoknak a kezében minden, a mi a magyar zenei kultúrára vonatkozik, elenyészik, megsemmisül. Már akkor nagy megbotránkozással jegyeztem meg, hogy például a magyar királyi zeneakadémián a magyar történelmi zene s a magyar zenének történelme nem taníttatik. Már a t. miniszter úr elődje megígérte, hogy alkalmas szakember a magyar történelmi zene tanszékére oda fog állíttatni. Nos, hát tökéletes részletességgel nem emlékezem ugyan, de bizonyos, hogy Káldy Gyula urat felszólították, hogy hetenkint egy órán át valami nagyon szegény alamizsnás, krajczáros napidíjért mint rendkívüli alkalmazott adja elő a magyar történelmi zenét és a magyar zene történetét. Önérzetes férfi Magyarországon a magyar állam elsőrangú intézetében ilyen szolgai szerepre nem vállalkoznatik. Két év múlt el azóta, és arra nézve, hogy abban a magyar történelmi zene tanszéke rendszeresítve lett volna és odavaló férfi alksdmaztatott volna, nem történt semmi. Örömmel hallom a miniszter úr részéről, hogy most egy alkalmas szakférfí a magyar 'zene történelmét elő fogja adni. De az is miként? Lesz-e rendszeresített tanszék? Nem! Éves fizetéssel lesz-e ellátva? Nem! A megkívántató idő, mód, figyelem, tanterem s kellő taneszközök rendelkezégére adatnak-e? Nem! Hanem hetenkint egy-két óra adásával, nem is kötelező tantárgyképen, nyomorult alamizsnás tiszteletdíj mellett tesznek majd kísérletet. Vájjon — ezt kérdem — a magyar zeneakadémiában szabad-e megengednünk, hogy ott a magyar zene esak alamizsnáért könyörögve jelenhessen meg? így van a királyi operaházban is. És kérdem : ezeknek az intézeteknek nem az volna-e nem mondom egyetlen, de legszükségesebb és elsőrangú feladatuk, hogy

r a magyar zenét műveljék? És kérdem, hogy összes állami zenei oktatásunknak és zenei niüintézeíeinknek nem arra kellene-e főleg, nem mondom kizárólag szorítkozniuk, hogy a magyarzenének szépségeit vigyék be a serdülő, mindkét nemű ifjúságnak lelkületébe, hogy azután a magyar zene útján a magyarság egyéb nemes sajátságai is mintegy vérré váljanak ezen világvárossá és internaczionálissá fejlődő nagy városban ? Ez volna a feladat. S e helyett a kormány az opera, a zeneakadémia és az orfeumok egye bet sem csinálnak, mint a németségnek csinálnak tanyát. Még talán nem volna oly nagy baj, ha a magasabb, nemesebb német zenének csinálnának, de e helyett a legtöbb zenés helyiség a legalacsonyabb, a legaljasabb, a legromlottabb és a legrombolóbb uémet és egyéb idegen zenét, az orfeumok, kávéházak zenéjét, a Németországból már erkölcstelenségük miatt is kizárt vagy meg nem tűrt selejtes zenének siet Budapesten helyet, tért, boldogulást nyújtani, hogy szabadon rombolhassák a magyar szellemet, a magyar közérzületet. (Igaz! Úgy van! a haloldalon.) Ez az a dolog, melyet ismételve ajánlok a t. miniszter úr figyelmébe, méltóztassék már egyszer az ország kormányának felébredni, mert inkább ne legyen a földön ez a város, mintsem ez internaczionális és német legyen. Mert ez a város olyan irtóztató súlylyal nehezedik nyelvével, szellemével, szólásmódjaival, sajtójával, iparával, pénzhatalmával az országra, hogy ha ebben a városban a magyar nemzeti műveltség kellő bázist nem talál és a magyar nemzeti műveltség egyik kiváló része, a magyar zene meghamisíttatik, elkorcsosodik vagy megsemmisíttetik : akkor az egész nemzet szomorúan meg fogja érezni ezen nagy nyomást, s lassankint nemzeti kincseinknek elvesztésétől kell félnünk. Egyszer lássunk már tisztán, hisz a főváros lakosságának túlnyomó része egyáltalában nem magyar. s az elemi oktatás nem tudja azt magyarrá tenni, mert a modern czivilizáczió ezer és ezer más, sokkal hatalmasabb eszköze, itt folyton germanizál, csehizál, internaczionalizál. (Derültség jobbfelöl.) Bocsánatot kérek Berzeviczy Albert t. képviselőtársamtól, de ha o ezen csodálkozik, akkor sejtelme sincs a magyar főváros viszonyairól. Berzeviczy Albert: Sokkal alaposabban ismerem, mint a képviselő úr! (Zaj.) Eötvös Károly: A mi a nemzeti érzületet a legbiztosabban és legkönnyebben vinné be a főváros rétegeibe, az épen a zene. Pedig épen a magyar zene műveltetik legkevésbbé, sőt egyáltalában nem azon intézetek részéről, melyek a kormánytól és részben az állami rendőrségtől függnek. E bajokon gyökeresen kell segíteni. S én igen kérem a t. kultusz miniszter urat, hogy a mit elődje megkezdett, de szakemberei ellenkezése miatt folytatni nem tudott, azt vegye erélyesen kezébe, s valahára juttassa sikerhez. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Papp Elek jegyző: Helfy Ignácz! Helfy Ignácz: T. ház! Midőn egyfelől teljes készséggel hozzájárulok élőbben felszólalt t. barátaim fölszólalásához, másfelől fölhívom a t. miniszter úr figyelmét egy látszólag kicsiny, de valóban nagyhorderejű zenészeti ügyre. (Halljuk! Halljuk/) Azt méltóztatott mondani programmbeszédében, hogy egyik főfeladatának tekinti kultúránk nemzeti irányban való fejlesz-