Képviselőházi napló, 1892. XXII. kötet • 1895. január 19–február 11.

Ülésnapok - 1892-416

416. országos ülés 1805. január 26-án, szombaton. 119 De hiszen ez még hagyján; akkor még, ha így állanánk, a mi közoktatásunk állapota csakugyan jó volna; hanem ugyancsak a miniszteri jelentésből tudjuk azt, hogy 2,700.000 tanköteles közííl több, mint félmillió, vagyis 536.699, tehát a tankötelesek egyötöd része az. a mely nyilvános iskolai oktatásban itt Magyarországon egyáltalán nem részesül. És, t. ház, ugyanígy vagyunk a néptanítókat illetőleg. A miniszteri jelentés szerint ugyanis van jelenleg 25.752 néptanító, és tény, hogy ezek száma évről-évre valami kevéssel szaporodik; de ha a tanköteleseknek osztályonkénti számát az idevonatkozó törvények értelmében tekintjük, akkor kiderül, a mit maga a je'entés is elismer, hogy Magyarországon még 8131 tanítóra volna szükség, tehát még ennyi nincsen, és így a tanítóknak több, mint egyötöde hiányzik Magyarországon. S ha hozzáveszszük ehhez azt is, hogy a működő tanítók közííl 3 hiján 1300 van olyan, a ki magyarul nem tud, akkor, azt hiszem, t. ház, hogy ezek a tények önmagukban is véve teljesen elítélik az eddigi tanügyi politikát, és annak helytelenségét nyilván bizonyítják. De hát azt mondják, t. ház, hogy hiszen mégis haladunk. Igaz, hogy a féllépés, a lassú mozgás is bizonyos haladást jelent; de ugyan kérdem, mit mondjunk erre a haladásra is akkor, a mikor ugyancsak ä miniszteri jelentésből azt kell látnunk, hogy habár a tankötelesek száma az előző évhez képest több, mint 62.000-rel növekedett, a tényleg iskolákba járók száma mégsem emelkedett, úgy, hogy az iskolázatlanok számának tömege több, mint 32.000-rel nagyobb volt, mint például az 1891. és 1892. évben. Mit jelent már ez, t. ház, ha nem azt, a mit az igen t. miniszter úr is jelentésében önmaga beismert, hogy tankötelezettségi törvényünk fokozatosan csökkenő arányban közeledik végczélja feié, ez pedig nagyon kedvezőtlen eredmény, nagyon, de nagyon szomorú állapot'? És hogyha most azt kutatjuk, hogy vájjon mi oka lehet ennek a kedvezőtlen eredménynek, a t. miniszter úr — mert hiszen elődének jelentését teljesen magáévá tette — könnyen kielégíteni vél bennünket azzal, hogy okol adván részint az iskolafentartó községeknek anyagi gyengeségét, részint a kisebb polgári és apróbb hitközségi életet, végül azt mondja, hogy mindezekben teljesen indokoltnak látja mindazt, a mit a közoktatási évi jelentések statisztikai adatai bizonyítanak. Nos hát, t. ház, én ezt ezzel egyáltalán nem látom indokoltnak, sőt azt tartom, hogy ha már ismerve vannak a haladásnak gátló okai, és a közoktatásügyi kormány, illetőleg az állam mégsem igyekszik megszüntetni azon okokat: ez a tény már önmagában véve elítéli az eddigi tanügyi politikát, és annak helytelenségét bizonyítja. Hiszen, t. ház, a hol az egyesek ereje gyenge, épen ott kellene az összesség hatalmával segíteni; hiszen a hol az egyes egyházak vagy községek nem bírják a köznek nagy terhét, épen ott kellene a közügynek, a nemzet egyetemét illető közjónak érdekében az államnak jóltevőleg, segítőleg fellépnie. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) De hát ezt nem tette, és nem teszi most sem a közoktatási kormány; de nem teszi, t. ház, még mást sem. íme, t. ház, itt van a roppant tanítóhiány. A mint említettem, több, mint 8000 tanítóra volna szükségünk, és nincs tanító. Miért nincs? Részint azért, mert tanítóképezdék, legalább olyanok, a hol a szegénysorsú gyermek is tanúihatna, kellő számban nincsenek, részint pedig azért, mert ha volnának is kellő számban képezdék, úgy látszik, nem igen lennének kellő számú növendékek. Miért? Azért, t. ház, mert ma, a mikor már egy díjnoknak is egy forintja van naponkint, és így évenként 365 forintot keres, és a mikor az életszükségletek folyvást gyarapodnak és drágulnak, bizony egy önérzetes, jóravaló fiatal ember csak nehezen szánhatja rá magát olyan hivatalra, a mely még az egyszerű, a legközönségesebb megélhetést is alig biztosíthatja számára. Hiszen méltóztatnak emlékezni, hogy egy pár évvel ezelőtt mi, ezen az oldalon ülők, csak azt sem tudtuk elérni küzdelmeinkkel, hogy a tanítói fizetések 600 forintban állapíttassanak meg, vagy legalább a minimum 400 forint legyen, hanem igenis megértük, t. ház, azt, hogy korpótlékot kap épúgy az, a kinek fizetése 1000 forint, vagy az 1000 forintot is meghaladja, mint az,^a ki alig 200—250-300 forinttal dotáltatik. És mi következik ebből ? Az, hogy az előbbi esetben annyira túlterheltetnének az iskolafentartó községek, hogy majd újabb iskolák felállítására teljesen képtelenek lesznek; az utóbbiakat illetőleg pedig még csak az sem éretett el ezen intézkedéssel, hogy azoknak a szegénysorsú tanítóknak tisztességes esisztencziája biztosíttasöék. És ha már, t. ház, tanítóink kellő számban nincsenek, — pedig ki van mutatva, be van bizonyítva, hogy nagy nálunk a tanítói szükséglet, — és ha tanítókat az ismert viszonyok és körülmények közt kellő számban nem kaphatunk, ugyan kérdem én: mikor várhatnók akkor ily, a közoktatásügynek nemcsak emelkedését és biztos haladását, de csak lendületes menetét is? És vájjon — kérdem — csodálkozhatunk-e, hogyha ily körülmények és viszonyok közt több, mint félmillió az iskolázatlan gyermekek száma Magyarországon? Csodálkozhatunk-e azon, hogyha számos, igen számos