Képviselőházi napló, 1892. XXII. kötet • 1895. január 19–február 11.
Ülésnapok - 1892-416
116 416. országos ülés 1895. január 26-áu, szombaton. kérdés rendezését sürgős politikai szükségnek is ítélem egyrészt városaink jövő fejlődése érdekében, másrészt az eddigi egyházpolitikai alkotásoknál is szemünk előtt lebegett nagy czélok: a felekezetek közötti egyenjogúság és közéletünknek a domináló felekezeti szempontoktól való mentesítése szempontjából. Igaz, hogy a kegyuraság egész terjedelmében rászorulna a gyökeres rendezésre. Az egész intézmény elavult, idejét múlt középkori jogintézmény, mely sehogy sem illeszthető be a modern intézmények sorába. A magánkegyuraság is dús forrása a vitás kérdéseknek, melyek untalan foglalkoztatják híróságainkat és minisztériumainkat, a nélkül, hogy a döntés másra, mint a sokszor nagyon is ingadozó gyakorlatra támaszkodhatnék. így például a kegyuraság ingatlanhoz kötött jogok és kötelességek összessége lévén, hányszor válik vitássá, — kivált tulajdonos-változásnál, és ha az új tulajdonos nem katholikus, — hogy a jog miként és ki által gyakoroltassék ? Az is jogi furcsaság, hogy bár a kegyúri teher az ingatlanhoz kötött dologi teher : telekkönyvileg nincs kitüntetve és arról a tulajdonos csak magánúton nyerhet értesülést. Már ez maga is eléggé indokolná a gyökeres rendezést. De utóvégre a magánkegyuraság csak magánérdekeket érint s bár ennek rendezése is kívánatos, nem oly égető kérdés mégsem, mint a városi kegyurasági jogé, a melynek mai állapotban való meghagyása igen fontos közérdekbe ütközik. Önerejükre utalt, kulturális, közgazdasági és egyéb más feladatokkal annyira megterhelt városainkra e jog oly tetemes terhet ró, hogy azok nem képesek ama fel adataikat kielégítően megoldani. Másfelől e kérdés igen alkalmas arra, hogy a városi közéletbe belevigye a felekezeti szempontokat és egymással szembeállítsa a különböző hitű polgárokat. Nem akarom e jog keletkezése és fejlődésének részletes ismertetésével a t. házat fárasztani, csak két kiváló momentumra utalok. Az egyik, hogy városaink e jogot akkor nyerték, midőn a katholikus vallás még nálunk uralkodó vallás volt, és a városok lakossága egészen vagy túlnyomó részben katholikus volt. A másik az, hogy a városok közjogi önállóságával karöltve járt az egyházi önállóság is, úgy, hogy a földesúri hatalom alól magukat kivont városok függetlenségük, önállóságuk egyik legfőbb biztosítékát látták az egyházi önállóságot is biztosító kegyúri jog elnyerésében, és ép azért erre erősen törekedtek és az elnyert kegyúri jog épségben tartására nagy súlyt fektettek. Azonban, t. ház, idők folytán a helyzet nagyon lényegesen megváltozott. Midőn még a városok lakossága egészben vagy túlnyomó részben a kegyuraság alá tartozó egyház híve volt, midőn a népoktatási szükségletek ellátásáról is maguk az egyházak gondoskodtak, akkor a helyzetnek természetszerű következménye volt az, hogy a városok a kegyúri terheket viselték, s ez senkinek szemet nem szúrt és senki érdekébe nem ütközött. Azonban ma, midőn városainkat a legkülönbözőbb vallásfelekezetek lakják, midőn vannak városaink sorában olyanok, melyekben a más vallású lakosság száma a katholikus egyház híveinek számát felülmúlja: akkor csakugyan ez az állapot to* vább fenn nem tartható. De változott a helyzet más tekiutétben is. Nevezetesen a patronátusi jog elveszítette a korábban birt közjogi fontosságot, s az ma már semmi fontossággal nincs a városok önállóságára és függetlenségére, az egész kegyuraságból úgyszólván csak a patronátusi terhek viselése maradt fenn, a melylyel szemben ellenértékül a »jus praesentandi« áll, és ezt is ma már rendszerint nem a városok egyeteme, hanem a közgyűléseknek katholikus tagjai gyakorolják. Távol legyen tőlem, hogy én ezt kifogásoljam vagy ez ellen óvást emeljek, sőt én nagyon helyesnek, igazságosnak és méltányosnak tartom azt, hogy más vallásúak a katholikus vallás ügyeibe be ne avatkozzanak. E változott helyzettel szemben most már mégis csak kell valamit tenni. Városaink ugyanis, hogy a reájuk nehezedő és a kielégítést mindinkább hangosan követelő feladatuknak megfelelhessenek, kényteleuek legtöbb helyen magas százalékú pótadó kivetéséhez folyamodni, ha tehát helytálló és fentartható volna is az a jogelv, hogy a patronátusi kötelezettség vagyoni alapját a város közvagyona, illetve az abból folyó közjövedelem képezi, mégis mindenesetre igazságtalanság és méltánytalanság volna az, hogy ilyen pótadókkal sújtott városokban az egyik egyháznak összes szükséglete a közpénztárból fedeztessék, és a többi egyházaknak pedig semminemű segély ne adassék. Jogos volt tehát az a törekvés, — legalább az én szerény felfogásom szerint az, — mely ezen bajnak orvoslását tűzte ki feladatául, és mely első fellépésében az 1791: XXVI. tcz. amaz intézkedésére támaszkodik, — nem szó szerint czitálom, csak értelmét mondom, — hogy a protestánsok katholikus egyházi czélokra adókkal meg ne terheltessenek. Belátta ezen törekvésuek jogosságát részben az akkori kormányhatóság is, a mennyiben a magyar királyi helytartó-tanács 1799. évi október 8-án kelt normalejában ezen kérdés szabályozását legalább megkisérlette, kimondván alapelvül azt, hogy a mennyiben a patronátusi teher a városi közvagyon jövedelméből nem fedezhető, vagyis ha a patronátusi teher részben vagy egészben a pótadóból fedeztetik, a többi vallás-