Képviselőházi napló, 1892. XXII. kötet • 1895. január 19–február 11.

Ülésnapok - 1892-415

üli 415. országos ülés 1895. január 25-én, pénteken. szolgál, a kiknek évi fizetése a 300 forintot meg nem haladja. Annak daczára, hogy ezen örvendetes jelenség konstatálható, nem vádképen, hanem az igazság valódiságának megállapítására kénytelen vagyok azokat az adatokat is figyelembe venni, melyek a költségvetésben bizony nem az örvendetes, hanem a szomorú jelenségek közé tartoznak. Ezt, mondom, nem vádképen említem, mert az adatok, a melyeket elősorolok, nem pusztán és kizárólag íináncziális természetűek, és nem pusztán és kizárólag a kultuszminiszter nem erélyes munkálkodásának a kifolyása, hanem lényegeden és lényegileg a társadalom rendkívül visszaeső és tanügyi dolgokkal igen keveset törődő munkálkodásának a kifolyása. így például megemlítem, hogy még ma is, 1895-ben, illetőleg, a mely időből az adatokat merítettem, Í893-ban 200.000 olyan tanköteles tanulóval találkozunk, a kik iskolába nem járnak, hogy például 95 százalékát találjuk megbüntetlenűl azoknak, a kik iskolamúlasztók voltak. Ez például egy hiba a társadalom részéről, mert hiszen a társadalmi közegek — habár hivatalos közegek is részben — lettek volna hivatva ezen helytelen büntetési rendszeren változtatni. így például 100.000 tanköteles tanuló könyv nélkül látogatta az iskolát, és hogy 1300 iskolában egyáltalában nem volt tanító, és hogy 1475 iskolában nem tanított sikerrel a tanító magyarul, Erre majd beszédemnek a hitfelekezeti iskolákra vonatkozó részében részletesen ki fogok térni. És rá fogok mutatni azon hibára, a melynél fogva a magyar nyelvet nem tanították kellő sikerrel. Itt van, hogy 25.000 tanító közül 3000 még ma sem képesített, és hogy 1200 tanító még ma sem képes a magyar nyelvet úgy tanítani, hogy kellő eredményt mutathatna fel. Egy nagyobb hiba az is, hogy például a hitfelekezeteknél az ismétlő iskolák fentartása, a mely hitfelekezetek pedig egyáltalában nincsenek jogosítva ily ismétlő iskolákat fentartani, a törvény határozott rendelkezésének daczára még ma is tűretik. A gyakorló iskoláknál tapasztalt jelenségekről beszédem későbbi folyamán szintén megemlékezem. Most első sorban a felekezeti iskolák azok, a melyekkel kötelességszerűen foglalkozni kivánok. (Halljuk! Halljuk!) Magyarországon a népoktatásról szóló, 1868 : XXXVIII. tez. a hitfelekezeti iskoláknak rendkivűl széles jogkört biztosít, a melylyel semmiesetre sem áll arányban, legalább az én felfogásom szerint, az az ellenőrzési jogkör, melyet ma az államhatalom ezen hitfelekezeti iskolákkal szemben gyakorol. Meg van engedve nekik, hogy iskolát szabadon állíthassanak, hogy tankönyveiket saját hatósági felügyelőik és közegeik által megállapíthassák, hogy a tanrendszert bizonyos törvényes korlátok között megjelöljék és hogy saját tanítókat válaszszanak. Ezzel a széles jogkörrel szemben az ellenőrző közegeknek meg van ugyan valamely jogköre, a melylyel ezen közegek fel vannak ruházva, de ez rendkívül csekély, úgyszólván pozitív intézkedési jogot sem ad arra, hogy közvetlenül a leghathatósabban intézkedhessenek oly esetekben, a hol a hitfelekezetek talán a törvénynek nem egészen megfelelő korlátok között maradtak vagy nem egészen megfelelő hatáskörrel jártak el. Pedig yan rá elég példa. Hogyha a jelentés adatait szemügyre veszszük, akkor annak egyszerű betekintése felvilágosít minket arról, hogy a hitfelekezeti iskoláknál, bármily nagy fontossággal bírjanak, — és én készséggel adózom azok nagy fontosságának elismerésével, — mégis oly adatokat találunk, a melyek előtt szemet hunyni lehetetlen. így például legalább előttem csodálatos, hogy miként lehetséges az, hogy 2600 római katholikus hitfelekezeti iskolából 471-ben siker nélkül tanítják a magyar nyelvet, daczára, hogy az összes római katholikus iskolatanítók között csak 264 nem tud magyarul. Nézzük a görög-katholikusokat. Itt 2176 iskolából már 784-ben nem tanítják sikerrel a magyar nyelvet, pedig aránylag itt is kevés az olyan tanító, a ki magyarul nem tud, mert itt csak 246 ilyen van. Ott vannak a görög-keletiek; már itt az 1818 iskolából 852-ben nem tanítják sikerrel a magyar nyelvet, pedig itt is csak 379 olyan tanító van, a ki a magyar nyelvet nem biija annyira, hogy tanítani képes legyen. Mit mutatnak e rövid és tiszta számok? Azt, hogy e szomorú adatok szerint a magyar nyelv tanítása mennyire másod- vagy harmadrangú kérdésnek tekintetik az említett hitfelekezetek iskoláiban. De mutatnak többet is, azt is, hogy kellő, közvetlenebb szigorral kényszeríteni lehetne őket arra, hogy ezekből a nagy számokból egy lényeges rész töröltessék, és legfeljebb csak annyi iskolában ne tanítsák a magyar nyelvet sikerrel, a hány iskolában magyarul tudó tanítókkal nem rendelkeznek. Kényes kérdés, tudom, hozzájárulni a hitfelekezeti iskolák kérdéséhez, nem is említve az államosítás kérdését, mert hiszen itten financziälis kérdésekkel és más talán jogos ellenvetésekkel is találkozunk. Ehhez én nem is nyúlok hozzá, nem az államosítás kérdéséről beszélek, nem akarom a hitfelekezeti féltékenységet felébreszteni: én csak szigorúbb, hatékonyabb ellenőrzést akarok a magyar államnak biztosítani ezekben az iskolákban akkor, a mikor Magyarország 17 ezer iskolája közül több mint 14 ezer hitfelekezetek kezében van. De hogyha figyelembe veszszük azt, hogy ma két dologgal találjuk még mindig szemben magunkat a hitfelekezeti iskolák-