Képviselőházi napló, 1892. XXI. kötet • 1894. november 26–1895. január 9.

Ülésnapok - 1892-399

399- országos ülés 1894. deczember 10-én, hétfőn. 281 törvényes kormánynyal egy politikai alapon állott, semmivel sem szolgáltathat, mint épen az ily okmányok produkálásával. Itt van tehát, t. ház, egy másik mód, a melylyel azon aggodalmakat, melyek ez irányban felmerülnek, képes a külügyminiszter úr eloszlatni. Mutasson fel egyetlenegy dementit, melyet például megreszkirozott akkor, mikor vádul emeltetett fel ellene, hogy illetéktelen befolyást gyakorolt arra vonatkozólag, hogy az egyházpolitikai reformok szentesítése bekövetkezzék, mondom, mutasson fel egyetlenegy dementit, a mely arra szolgált volna, hogy az azzal ellentétben álló sajtónak dicséreteivel szemben, melyek feldicsérték az ő akczióját, mint a »Vaterland«, vagy itt nálunk a »Mágyar Allam« és több más lap, a kik feldicsérték a külügyminiszternek bölcs előrelátását azzal, hogy ő nem indentifikálja magát a magyar kormány törekvéseivel, hogy a magyar kormánytól egészen külön állást foglal el; sőt töviről-hegyire magyarázták azt, hogy a mi külügyminiszterünk az egyházpolitikai reformok iránt egyáltalában nem érdeklődik, azok iránt a legkisebb érdeklődéssel sem viseltetik, még pedig annál inkább, mert nem nos esnem is szán dékozik házasodni. (Derültség.) Hát, t. ház, nem arról van itt szó, hogy szándékozik-e házasodni a külügyminiszter, vagy sem, hanem arról van szó, lehetséges-e, hogy a magyar kormánynak azon belügyi reformjaival szemben, melyek a magyar kormánynak az Ő tudomásával és az uralkodónak tudomásával azon alapot képezik, a melyen a kormány megalakult, a külföldön, a hol ő tartozik Magyarországot képviselni, erős áramlat, izgatás és akczió indult meg,- és ezzel szemben ő teljesen tétlen, közönbös és semleges maradt, a mint az ő hivatalos lapja meg is írta. T. ház! Nem egy példánya a Fremdenblattuak, a mely tudvalevőleg a külügyminiszternek félhivatalos lapja hirdeti, hogy az egyházpolitikai reformok sorsa iránt a külügyminiszter egyáltalában nem érdeklődik. Hát képzelhető e alkotmányos államban olyan alkotmányos kormány, hogy azon koimány külügyi yezetőjét a kormány belügyi politikája egészen semlegesen hagyja, és az iránt ne érdeklődjék. Ha ez be következhetik, akkor az 1867 : XII. tcz.-ben bízni nem lehet, és nem szabad, mert mindazon eredményeket, melyeket a kormány magatartása .itt létrehozott, illuzóriussá teheti egyik vagy másik közös miniszter akcziója. Hát, t. ház, (Zaj. Halljuk! Halljuk! Elnök csenget.) a külügyminiszternek találmánya volt az az újabbszerű lojalitás, a mely abban nyilvánul, a mely egyetlen és páratlan a maga nemében, tudniillik az, a lojalitás, a mely kimondja, hogy a nemzeti akarat nyilvánítása az uralkodóval szemben KÉPVH. NAPLÓ. 1892 — 97. XXI. KÖTET. felségsértés; a nemzet többségének kitartása akár személyek, akár elvek mellett, nem egyéb ringnél, mely arra képződik, hogy a hatalmat az illetőknek biztosítsa. Ez a nagy lojalitás kényúrnak tünteti fel az alkotmányos uralkodót, mint a kivel szemben a nemzet többségének nincs joga akaratát nyilvánítani, nincs joga exponálnia magát a részéről helyeseknek tartott elvek, a helyesen megválasztottaknak vélt egyének mellett. Ha e theória állana, az angol parlament története csupa felségsértésből állana, akkor alkotmányos országban, valahányszor a korona elhatározásával szemben a nemzet akarata jut többségre, nem történnék egyéb, mint a korona, megalázása. Pedig ez nem áll. Alkotmányos uralkodót nem az aláz meg, hogy a nemzet állást foglal a maga elvei mellett, sőt ezzel kerüli ki a konfliktusokat, melyek ki nem kerülhetők az abszolút monarchiában. Mert a királyi akarat megkísérli az érvényesülést a nép akaratával szemben ; akárhányszor a belátás folytán a nép akarata módosul, de szintúgy akárhányszor megtörténik, — sohasem a királyi tekintély csökkentésére, hanem mindig emelésére, — hogy az alkotmányos uralkodó a nép akaratát veszi tekintetbe. Azt hiszem, nálunk nincs arra szükség, hogy a lojalitásnak mindig új bizonyítékai adassanak. Valahányszor a koronának szüksége volt a nemzet komoly lojalitására mindig megtalálta. A valódi lojalitásnak elkoptatására semmisem vezet inkább, mint a pártok közötti vitás kérdéseket egyre-másra lojalitási kérdésnek nyilvánítani, s azt, a ki így vagy amúgy foglal állást, vádolni a lojalitás hiányával. (Élénk helyeslés jóbbfelöl.) Nálunk két év óta, mióta az egyházpolitikai javaslatok szőnyegen vannak, egyre azon vitatkoznak, ki a lojális; mindegyik bizonyítani akarja, hogy a lojális, hogy így rábizonyítsa a másikra, hogy az nem lojális. Pedig méltóztassék elhinni, hogy igen sokan vannak, kik épen abban fáradoznak, hogy meggyőzzék a, koronát arról, hogysem itt, (A szélsőbalra mutat.) sem ott (A jobboldalra mutat.) nem lojálisak, és hogy egyáltalában a nemzetből hiányzik a lojalitás. És mikor be kell, hogy bizonyítsák állításaikat, akkor azt az állítást, hogy itt, ez oldalon (A jobboldalra mutat.) nem lojálisak, ezzel az oldallal, (A szélsőbalra mutat.) és mikor azt akarják bebizonyítani, hogy ezen az oldalon (A szélsőbalra mutat.) nem lojálisak, akkor az ott (A jobboldalra mutat.) elejtett szavakkal és argumentumokkal bizonyítják be azt, hogy nem lojálisak. Ez, t. ház, nem egyéb, mint a támadóknak segítségül • sietése, a kik sem azok ellen, sem 36