Képviselőházi napló, 1892. XXI. kötet • 1894. november 26–1895. január 9.

Ülésnapok - 1892-399

278 399. orsüágos ülés 1894. cleczeniljer 10-én, hétfőn. tésébe belemenni, hogy vájjon az indemnitáe megadásának kérdésénél a bizalom kérdését felvetni helyes-e, vagy sem? Csak azt. tudom és érzem, hogy ha áll az, a miről az előttem szólt t. képviselő urak mindegyike beszélt, hogy az ország komoly politikai válság előtt van, — a mit én nemcsak hogy nem tagadok, hanem még hozzáteszem azt, hogy én nemcsak az országot, hanem a monarchiát is komoly válság előttievőnek tartom, — akkor itt az indemnitás kérdésénél, ha ez a törvényjavaslat benyújtatott deczember első napjaiban, egyébről nem lehet szó, minthogy ezen felidézett válság alkotmányos lebonyolítására az alkalmat és módot megadjam ; és én nem ismerek más módot deczember hónapnak a közepén arra, hogy az alkotmányos lebonyolítás megtörténhessék, mint hogy arra az időre, a míg a törvényhozás különböző faktorai a válság eldöntésére vonatkozólag határozhatnak, megadjam az országnak a módot arra, hogy az ügyei vezettessenek alkotmányos formák és módok közt; az indemniti megtagadása ellenben nem jelentene egyebet, mint azt, hogy a válságnak alkotmányos lebonyolítását, alkotmányos elintézését lehetetlenné téve, a törvényhozásnak vagy az egyik, vagy a másik faktora az alkotmány s az alkotmányba helyezett törvények megsértésére szoríttassák. Ez az ok késztet engemet arra, hogy eltekintve attól, vájjon bizalmi kérdés forog-e itt fenn, vngy sem, magát az indemnitit megszavazzam. (Helyeslés jobbfelől.) De a magam részéről nem tartanám a politikai tisztességgel megegyezhetőnek, hogy ugyanazon a napon, a melyen a kormány benyújtja azon szentesített törvényeket, a melyek mellett hüzdöttem én épen úgy, mint a kormány és a szabadelvű párt, a mikor azt a reformot, a melyet az országnak színe előtt megígért, szankczionálva ide behozta, tőle azt a bizalmat, a mely őt a további kormányzásra segítse, megtagadjam. (Élénk helyeslés joblfelöl.) Ez a két szempont az, a melyet az indemniti kérdésénél felvetni a magam részéről szükségesnek tartottam. Másfelől én épen azért, mert, a mint beszédem elején is kijelentettem, nemcsak az országot, hanem a monarchiát is komoly válság előtt látom állani, szükségesnek és kötelességemnek tartom itt egy megjegyzést tenni, különösen mivel a magam részéről ágy is sem párttekinteteket, sem semmi olyast, a mit a parlamentnek más, igen jelentékeny tagjai félteni tartoznak, nem kell féltenem, és megmondhatom szabadon az igazat, a valóságot, a nélkül, hogy ezzel azon pártnak, a melyhez tartozom, ártanék. Ne méltóztassanak félreérteni, mert a pártonkívüli álláspont nem jelenti azt, mintha én azon képviselő urak közé tartoznám, a kik ezen gyűjtőnév alatt párttá alakúinak. Nem, ezekkel az urakkal én ép oly kevéssé értek egyet, mint ők velem. De a komoly válság, a melyről minden képviselő beszél a termen kívfíl, a komoly válság, a melyet a sajtónak minden orgánuma egyformán hirdet, a komoly válság, a melyet nemcsak az országban, hanem annak határain kívül is mindenki hirdet és vall, ez a válság csak egy helyütt nem beszéltetik meg, a hol tulajdonképen alkotmányos országokban a válságokat elintézni szokták, a hol a beállott válságokra vonatkozólag teljes tiszta képet követelnek, és adni szoktak: a magyar parlamentben. Ezt a politikai bölcsesség, a politikai taktika netovábbjának mutatják itt fel. Akkor, mikor az egész országban a válság miatt a legnagyobb izgalom van, a magyar parlamentben mi sem történik arra, hogy a válság, mely tényleg létezik, s melyet nem tagad senkisem, az ország népe s a törvényhozás faktora előtt a maga valóságában felderíttessék. T. ház! Ennek a mostani helyzetnek, a mely a monarchiában és államunkban beállott, a kezdete nem rövid idővel ezelőttről datálódik. Ez a válság, melynek most végpontjainál vagyunk, rég vette kezdetét. Méltóztassék megengedni, hogy érveim kifejtése czéljából egy rövid visszapillantást vessek a múlt időkre. E monarchiának életében emlékezetes marad mindig az az időszak, mely a negyvennyolczadiki küzdelmek után, az ötvenes években beállott, midőn a monarchiában azok a faktorok, erők és hatalmak, melyek egyfelől gróf Ttomnak, másfelől Bachnak, harmadikfelől pedig herczeg Schwarzenbergnek vezetése alatt gyülekeztek össze, azt idézték elő, hogy a monarchia, mely akkor a szuronyokra támaszkodott és a maga nagyságát hirdette, a klerikális, föderalisztikus és abszolút irányt képviselő egyének és politikusok támogatása mellett odajutott 10—12 évi uralom után, a hatvanas évek elején, de sőt már 1859-ben egy vesztett háború után, hogy az anyagi tönk szélén állva, már felbomlásának napjait számítgatták Európában. És azután rövid idő múlva, a kik a börtönökből csak akkor szabadultak fel, a kik az akasztófák alól csak akkor menekültek, a kik a száműzetésből csak akkor tértek haza, azon liberális elemei Magyarországnak, a kiknek szavát tíz éven keresztül elnyomták s hallani nem lehetett, összegyűltek, és azt a monarchiát, melyet a klerikálizmus, a feudális arisztokráczia és az abszolút törekvések támogatói a tönk szélére juttattak, végső erejüket összeszedve, megmentették a végeuyészettöl. Azok a szabadelvű elemek, melyek a múlt időkben börtönnel és egyéb kínzásokkal