Képviselőházi napló, 1892. XXI. kötet • 1894. november 26–1895. január 9.

Ülésnapok - 1892-388

388. országos ülés 1894. Itt van pl. egy kérdés, melyei én, kapcsolatban az adminisztráezió ügyével, szintén kell, hogy szóba hozzak, és ez az a szisztéma, melyet ma az államvasutaknál a tisztviselők előléptetésénél követnek. Az állam vasúti tisztviselők előléptetésénél az az eljárás dívik, hogy a megüresedett állásoknak egyharmad része soronkivü'li, kétharmad része pedig a sorban való előléptetés által töltetik be. (Igaz/jobh felől.) Bocsánatot kérek, én meg tudom érteni, hogy lehetnek egyes oly kiváló tisztviselők, a kik a soronkivü'li előléptetést megérdemlik,is, kik miatt méltányos, hogy más tisztviselők, kik szolgálatukat nem egészen teljesítik, mellőztessenek ; de, hogy körülbelül annak a vakaocziának egyharmad része miért töltessék be soronkivü'li előléptetéssel, azt megérteni nem tudom. Bevált minden országban, és tényleg a legjobb azon szisztéma, melyet nálunk a katonaságnál is követnek, hogy a tisztviselőket, legalább az alsóbb fokozatoknál, rangsor szerint léptetik elő, és csakis rendkívüli elismerésre méltó, külön elbírálás alá eső esetekben térnek el a miniszterek az előléptetés sorrendjétől. Azon szisztéma, melyet a t miniszter úr követ, határozottan arra vezet, hogy az egész tisztikarban és az egész országban protekczió miatt panaszkodnak. Én nem akarom az igen t. miniszter urat azzal vádolni, hogy ő tényleg igazságtalanságot követ el, de ezen fekszik a közvélemény ama felfogása, hogy a hol a személyzet egyharmad része mindig ilyen soronkivűli előléptetésben részesül, ott nemcsak tisztán az érdem vétetik figyelembe, hanem más tekintetek is foroghatnak fenn, vagyis az egész közvéleményben megérlelődik az a felfogás, hogy ez az egyharmad rész a protekcziósoknak rezerváltatok, a kétharmad rész pedig a többi, egyszerű, nem protegált embereknek. Engedje meg a t. képviselőház, hogy felvessem azt a kéidést, hogy vájjon az a nagyszabású reform, mely boldogult Baross Gábornak hírnevét tulajdonképen megalapította, — a zónadíjszabást értem, — úgy, a mint azt első konczepcziójában megalkották, teljesen megfelel-e a hozzáfűzött feladatoknak, feltételeknek, igen, vagy nem? Én azt hiszem, hogy már időszerű e kérdéshez hozzászólni, mert hiszen több évi tapasztalattal állunk szemben. Az én igénytelen felfogásom e kérdésben az, hogy Baross Gábornak legfőbb óhaja, illetve czélja, melyet e reformmal elérni akart, tudniillik a közgazdasági előny, minden tekintetben okvetlenül el van érve. Hogy azonban rináncziális szempontból megfelel-e a zónatarifa a hozzáfűzött reményeknek mai alakjában, erre november 26-án, hétfőn. f 5 nézve megvallom, hogy addig, mig konkrét számadatok nem állanak előttünk, megtelelni nem volnék képes. A t. miniszter úr kimutatásai szerint évről-évre ennyi és ennyi millióval szaporodik a zónadíjszabásból befolyó jövedelem. Szaporodik a forgalom, és szaporodnak a bevételek milliókban. Ámde ez csak bruttó-bevétel, a melylyel szembe kellene állítani a kiadásokat, hogy konkrété konstatálhassuk a pénzügyi eredményt. Egészen megbízható számadatok nem állanak ugyan rendelkezésünkre, de látják évrőlévre, hogy a t. miniszter úr kénytelen első sorban magában a költségvetésben és még azon kivűl is egy sereg beruházásra kérni a törvényhozástól költséget. Most is több milliónyi beruházás van kontemplálva a költségvetésben, s még azonkívül bejelentett a t. miniszter úr vagy hatmilliónyi beruházást külön elszámolás feltétele mellett. Nemcsak hogy nem tagadom, de sőt készséggel elismerem, hogy mindezen beruházások, mint állomásbővítések, waggon-, mozdonybeszerzések, új javitó-telepek stb. létesítése okvetlenül szükségesek, ehhez szó nem fér. De midőn azt látom, hogy a t. miniszter úr kénytelen évről-évre újabb befektetéseket s újabb forgalmi többkiadás okát eszközölni, misem természetesebb, mint hogy vizsgálom, minő okokból kell e befektetéseket eszközölni. És itt arra a meggyőződésre jutok, hogy ezeket, épen a zónadíjszabás által előidézett óriási forgalomszaporodás teszi szükségesekké. Ugyanez teszi szükségessé a személyzeti kiadások szaporodását, ugyanez idézi elő azt, hogy forgalmi eszközeink óriási mennyiségben s rohamosan kopnak, romlanak, tehát sűrűn pótlandók. És talán ugyanezen pénzügyi nehézségek idézik elő azt is, hogy kivéve a legelsőbbrendű vonalakat, az államvasúti waggonok újabban valóban feltűnően rosszabb karban vannak, mint régebben. Lukács Béla kereskedelemügyi miniszter: Nem áll! Gr. Batthyány Tivadar: Ez úgy van! Tessék csak körülnézni a vonalokon. Konstatálhatjuk továbbá azt is, hogy mindezen beruházások és költekezések daczára a mi forgalmi eszközeink még korántsem elegendők. Épen pár héttel ezelőtt voltam annak tanuja a vágvölgyi vonalon, hogy hétköznapon — nem volt sem hetivásár, se semmi más ok rendkívüli forgalomra — az állomásfőnök kénytelen volt az utasokat visszautasítani egyszerűen hely hiányában, és midőn arra kérték, hogy adjon azon szegény embereknek helyet, konstatálta, hogy egyáltalán nem tudnak több waggont előállítani. Tehát a jövőre nézve sem szenved kétséget, és kilátásunk van arra, hogy további költe-