Képviselőházi napló, 1892. XX. kötet • 1894. október 8–november 24.

Ülésnapok - 1892-371

Q0 8?1. országos ülés 1894. október 19-én, pénteken. Irányi Dánielre vonatkozik, elfogadom. Nem tudtam, hogy a vallásszabadság dolgában is így gondolkozott. Talán cserben hagyott emlékező tehetségem, (Közbeszólások a szélsőbal oldalon: Valószínűleg !) és konczedálom Helfy Ignácz t. barátomnak, hogy azon igazán jellemes és jeles emberben meg volt a hajlandóság arra, hogy ő, ha elveinek teljes érvényre juttatását nem érhette el, a fennállónál a valamivel többet is elfogadta, sokszor úgy is, hogy csakugyan összeütköztünk. Ő annak idVjén elfogadta a főrendiház reformját is, noha nem pártolta azt, mint helyes dolgot, de úgy vélekedett, hogy az több, mint a mi volt. Én tartózkodom attól, hogy erről Ítéletet monjak, de mégis engedje meg nekem azt a tételt Helfy Ignácz t. barátom, hogy ha van valami, a mi több a mostaninál, a mi csak egy lépéssel is előre vezet, hogy azt minden körülmények közt el kelljen fogadni, mert előre vezet, ezt a tételt én tagadom; (Halljuk! Halljuk!) tagadom pedig erről a helyről, mert én mindig úgy fogtam fel kötelességemet, hogy nekem mindig az elvek tisztaságát és teljességét kell itt fennen hirdetnem és fentartanom. És én nem is hiszem, hogy a túlsó oldalon üljön csak egy képviselő, vagy magának a kormánynak egy tagja is, a ki ne azt állítaná, hogy ő lépésről-lépésre javítani akar; de hogy ő aztán azt hogyan éri el, hát — exempla trahunt — arról már vitatkozni nem lehet. Én tehát kijelentem, hogy a fokról-fokra való javítással szemben mindig a legérettebb megfontolással járok el, azon tételnek azonban, hogy mindent, a mi előre vezet, kritika nélkül elfogadjak, alá nem vethetem magamat. Különben tudom, hogy Helfy Ignácz t. barátom sem abban, hogy én beszédére reflektáltam, sem mostani szavaimban nem fog találni olyant, a mi minket kettőnket egymással személyesen ellenséges állásba hozhatna. (Úgy van! Ugy van! a szélső baloldalon.) Elnök : Kíván még valaki szólani ? Szólásra senki sem lévén feljegyezve, a vitát bezárom. Az igazságügyminiszter űr kíván szólani. (Halljuk! Halljuk!) Szilágyi Dezső igazságügyminiszter: T. ház! (Halljuk! Halljuk!) Mielőtt a vitának tulajdonképeui tárgyára, a főrendiház üzenetére, áttérnék, Herman Ottó t. képviselőtársam beszédére két megjegyzésem van. áz egyik az, hogy én úgy tartom, hogy még a radikális pártok sem felejthetik el soha politikai magatartásuk közben azt, hogy eredményes alkotásokra kell törekedni abban az irányban, a melyet legalább nagyban és egészben helyeselnek, mert ha ezt elfelejtenék, akkor azon csodálatos eset állana elő, a mely nem hiszem, hogy helyeselhető politikai magatartás volna, hogy ők mindig a jobbat akarják, és mindig elősegítik azt, hogy a mi szerintök sem jó, areakczió győzedelemre jusson. (Helyeslés jobbfelöl.) A másik megjegyzésem pedig a következő: (Halljuk! Halljuk!) A képviselő úr azt mondta, nem helyesíi a kormány politikájában azt, hogy morzsákat dob oda némely felekezeteknek csak azért, hogy az ellentállási képességét és a nemzeti eszmék kultuszát megtörje, vagy ezt az eredményt — ha nem is ez a czélja — előidézheti. T. ház! Jöjjünk tisztába az iránt, hogy mit mondottak a kormány padjairól. Igenis, szó volt azon egyházaknak, a melyek állami eszközökkel sem a történeti múltban, sem a jelenben nincsenek dotálva, a méltányosság és igazságosság nevében aránylagos állami dotálásáról. Erre határozott ígéret is tétetett. Erről szó volt, s ezt az eszmét a ház minden oldalán méltányosnak és igazságosnak találták. (Igaz! Úgy van! a jobboldalon.) S a t. képviselő úr vádja azért nem találó, vagy aggodalma azért nem alapos, mert a kormány kijelentette, hogy a kérdést úgy akarja megoldani, hogy ez a dotáczió ne függjön az országgyűlések évről-évre változó megszavazásától, hanem törvényben való biztosítás útján kívánja azt állandóvá és az egyes váltakozó többségek és kormányok tetszésétől függetlenné tenni. (Élénk helyeslés jobb felől.) Ha ez így van, a t. képviselő úr el fogja ismerni, hogy ha az, a mit mondott, vád, úgy az nem alapos, ha pedig az, a mit mondott, aggály, úgy ennek alapja is elenyészett. (Élénk tetszés jobb felől.) Most, t. ház, rátérek a főrendi üzenetre. A ház előtt fekszik a főrendiháznak az az üzenete, hogy a vallás szabad gyakorlatáról szóló törvényjavaslatot nem fogadja el. Ezzel az üzenettel szemben a képviselőháznak állást kell foglalnia. Meg kell mondani világosan és határozottan, hogy mit akar. Két határozati javaslat van bejelentve. (Halljuk! Halljuk!) Az egyik a miniszterelnök úré, a melynek tartalma oda megy ki, hogy a javaslat küldessék vissza a főrendekhez azzal a megkereséssel, hogy ahhoz változatlanul hozzájárulni szíveskedjenek. Egy másik határozati javaslat is fekszik előttünk, a mely a »változatlan« szót kihagyva, csak a javaslatokhoz való hozzájárulást kéri, és tulaj donképen, ha az azt kísérő vitától és indokolástól eltekintünk, a két határozati javaslat ugyanaz volna. De a kommentár, melylyel ezt a második határozati javaslatot kísérik, világosan mutatja azt, hogy ebben nem egyszerűen hozzájárulást kívánnak, hanem a visszaküldésnek igazi czélja az, hogy a törvényjavaslatból hagyassék ki az a rész, . . . Madarász József: A harmadik fejezet!