Képviselőházi napló, 1892. XX. kötet • 1894. október 8–november 24.

Ülésnapok - 1892-369

36 369. országos ülés 1894. október 17-én, szerdán. ha nem is nyíltan, de tényleg mégis a keresztény állam fogalma volt az, a melyen az eddigi felekezeti szisztéma alapúit. Az állam és a vallások egymás tekintélyére támaszkodva együtt igyekeztek az egymástól elválaszthatlan benső és külső rend fentartására. Nem döntötte volna romba ezen még helyes szisztémát, ha az izraelita vallás vagy még egyébb vallások reczipiáltatnának, vagy mások a bevett vallások sorába a parlament határozatai folytán helyeztetnének, mert az alapprinczipium, hogy az állam és a felekezetek a társadalom egyenrangú szövetséges őrei, végkép még sem lett volna féld öntve, mint azt ezen törvényjavaslat teszi. Az állam a jelen törvényjavaslat által körülbelül azt mondja: Nekem semmi közöm hozzá, hogy alattvalóim az istenségről hogy fantáziálnak és mik ép igyekszenek azt tisztelni, ha az egyik azt is imádja, a mit a másik megvet és az erkölcstanuk egymással homlokegyenest ellenkezik is. Ez által, t. ház, az állam felmondja a szövetséget a felekezeteknek, továbbá azt mondja még ezen törvényjavaslatban, ha nem is fantáziálnak róla és nem is tisztelik, ha nem is hisznek az Istenségben, ahhoz nekem semmi közöm, megállok a Saját lábomon, nem szorulok az Istenség fogalmának törvény-elismerésére. (Ellenmondás jobh felül.) Itt, t. ház, már újít húz a felekezetekkel, és sírt ás magamagának. Helyesen mondja Disraeli a konzervativizmusról mondott beszédében : »Meg vagyunk arról győződve, hogy semmi államot alkotó társadalom sem állhat fel, ha csak a földi uralom providencziális voltát és az embernek a túlvilágon való felelősségre vonását tényleg el nem ismerné.* Tanúbizonyság szavai helyessége mellett a szocziologikus világtörténelem. Látjuk a legkezdetlegesebb nomád és patriarchális népfajoknál, nemkülönben az államnak már kevésbbé embiiotikus alakzatainál, hogy a fetisező pap, a vezér, orvos és törvényhozó többé-kevésbő egy személy vagy testületben van. Ezen funkcziók lassankint mindinkább különválnak, és midőn különváltak, a törzsfők kezdik a vallást szolgálatukba hajtani, a mi nem sikerülvén, azt, mint fölösleges czeremóniát babonának nézik és a lelkészekre szorítják. Afrikai utazók tanúskodnak arról, hogy még jelenleg is vannak népfajok, a melyek ezen proczeszszuson keresztülmennek. Ezen harczok között rendesen más társadalom fejlődik ki. Ugyainly fejleményeket látunk mind a községi, mind a kasztrendszeren alapuló társadalomnál, a mely harczok között születik meg a hódító társadalom. Róma a hódító társadalmak legnagyobbika, midőn saját vallását már annyira nem tisztelte, hogy a hódított népek Isteneit reczipiáíta senatus eonsultumok által, épen megérett arra, hogy darabokra szakadván, az egyikben a keresztény vallás alkosson új társadalmat, a másik meg hithű barbárok martalékává legyen. A középkorban majdnem ugyanolyan tények folyamatát észleljük az egyházi társadalomban is, a hol a pápa és császár egyetértve Európán uralkodtak, mig ki nem tört köztük a Gruelfek és Gribelinek meddő harcza, a melyből a császárok meggyőződtek, hogy Rómát leigázni nem lehet, kezdik tehát végleg a két hatáskört egymástól elkülöníteni, a miből a császárság hanyatlása és a nemzeti állam megszületése következett. Nagyban hozzájárult némely országban a nemzeti állam kifejléséhez a cujus regio illius religio elvet hirdető protestantizmus, új lelkesedéssel töltvén el a lelkeket. A múlt század végén a Janzenismusz és a jozefinizmusz doktrínái alapján az államhatalom ismét teljesen kezei közé iparkodott az egyházi és felekezeti felsőbbsóget ragadni és azt saját policzialis czéljai elérésére eszközkép használni, nemkülöuben azt a legzsarnokibb felügyelet alatt tartani. Ezen törekvések kudarcza magával hozta az egész jozefmisztikus rendszer bukását, és ime mit látunk, azt, hogy századunk törekvése ismét a vallást az állami életben faktornak elismerni nem akarja, és hogy a hatáskörök elkülönítésének jelszava alatt az egész vallási életet az érzelmi világ lomtárába igyekszik helyezni, kifejlődik újra minden államban egy nagy kulturharcz, a melyet nyomon követ a szocziális kérdés, a jövő társadalom uralkodó eszméje. Es máris hajnallik a láthatáron, a hol ezen társadalom alakzatai elő kezdenek tűnni, ismét vallásos érzelem és a vallások és fiatal társadalmak közt keletkező folyton megújúlódó régi szövetség. De közeliének másrészt ismét véres kézzel és Grorgon-féjjel a társadalom szétrombolására a boszúálló istenek az anarchizmus alakjában, a melylyel az államhatalom, mint a társadalomtól teljesen elkülönített társadalom, megküzdeni nem tud. Most már szabad az anarchizmusról beszélni, addig, mig az csak a fejedelmek életét fenyegette, addig azokról, kik erről beszéltek, azt mondották, hogy rémképeket csinálnak vagy klerikális ijeszgetést űznek, de most, hogy köztársasági elnökök és a burzsoáziának pozitivista és a saját félistenségüktől eltelt kormányait fenyegetik, most már látják azok a liberális állam-