Képviselőházi napló, 1892. XX. kötet • 1894. október 8–november 24.

Ülésnapok - 1892-385

885. orsaágoa ülés 1894. no dést illeti, a vidéki városok közt, bizonyára a legelső helyen áll. És én kívánnám, hogy Bartók Lajos t. képviselőtársam erőltetné meg egy kissé emlékező tehetségét, hogy hány elsőrangú színművészeti tehetség vette épen Kolosvárott eredetét, és hány művészünk és művésznőnk van, a kikről bebizonyítható és maguk is állítják nagy hálával, hogy egyenesen Kolozsvár műértő közönsége nevelte őket művészekké. Bartók Lajos: Én épen nem a műértő közönség ellen szóltam, hanem az ellen, hogy a közönségnek rossz színházat adnak. Herman Ottó: Én most ehhez egy töredelmes vallomást akarok tenni. (Halljuk! Sálijuk!) E vallomás pedig az, hogy én a magyarországi török-, vagyis szofta-járás óta nem voltam színházban. (Mozgás a jobboldalon.) Eo a szinügyeket figyelemmel kisérem a lapokból és külső jelenségekből is. A színészet mindenkor oly hivatás volt, a mely küzködéssel járt, és a mely küzködés rajta hagyta az embereken a nyomát is. És nekem konstatálnom kell, hogy miután én már oly régen nem voltam színházban, nekem a fővárosi színészetnél feltűnik az, hogy ebben a hosszú időben rendkívül megizmosodott külsőleg és testileg olyannyira, hogy normális, valóságos emberi alakot már alig bír felmutatni. Valahányszor végignézek ezen, különben rendkívül tehetséges művészek során, el nem bírom képzelni többé: hogyan lehet egyegy Posát, egy-egy Cassinst és más ily alakot színpadon előállítani; mert ez annyit tenne a művészetben, hogy azt, a mi az emberi testről egyáltalán le nem vehető, a színpadon az emberi testről eltüntetik, a mi a fizika törvényei szerint abszolút lehetetlenség. (Derültség.) Igen sok követelés és fontoskodás egyenesen oly tulajdonságokra vezethető vissza, melyek kapcsolatba hozhatók a színművészetnek ilyen megizmosodásával, és nem azon nemes törekvésre, mely a magyar szinügynek apostolait városról városra vezette és tartotta egyszersmind az emberi forma tökéletességében. Nem ezt látjuk többé, hanem mindig a többnek való követelését; a többnek való követelése pedig mindig csak a pénz és jó ellátás. Én, t. ház, nem vagyok hajlandó a közművelődés terén, annak semmiféle részletében, még lemondani arról, hogy mások vezessék az erőket, melyek a közzel és az állammal szemben felemelik követelő szavukat, mint azok, a kik igazán a nemzeti kultúra szolgálatában kívánnak állani,, és a kik tudják, hogy ezért mindnyájunknak áldozni kell. Én tehát a magam szempontjából, ezen nézeteknek kívántam ezúttal kifejezést adni s ezért a tételt nem fogadom el. KÉrve. NAPLÓ. 1892—97. XX. KÖTET. mber2ä-én, csütörtökön. 359 Elnök : Bartók Lajos képviselő úr kíván személyes kérdésben szólani. Bartók Lajos: T, ház! Nem annyira személyes kérdésben, mint inkább félreértett szavaim helyreigazítása végett kérek szót. (Halljuk ! Halljuk!) Herman Ottó t. barátom ugyan is oly megjegyzést tett, mintha a kolozsvári közönség műértelmét vagy szinészetök művészeti tehetségét vontam volna kétségbe. Ellenkezőleg, én annyira kiemeltem a kolozsvári nemes és előkelő művészetet, közönséget s történeti fényes multjokat, hogy ehhez csak azt tartom méltónak, ha e színház kizárólag a legelső, a legnemzetibb művészi feladatoknak élhet, nem pedig a kenyérkeresetnek vagy helytelen irányok kultiválásának. Azért óhajtottam, hogy államosíttassék e szinház, hogy az őt megillető rangra emelkedjék, mert Kolozsvár különben is Kassa mellett bölcsője a magyar színészetnek. (Úgy van!) Másrészt legyen szabad egyszersmind csodálkoznom azon, hogy Herman Ottó t. barátom annyira ellensége a kövér színészeknek és színésznőknek, holott a legkövérebb kabinettel szövetkezett az egyházpolitikában. (Derültség.) Különben ez az izlés dolga, és én ez előtt tisztelettel meghajlok. De másrészt nem a Cassiusok és Cascák a főszerepvivők, nem a sovány és halvány Cassius, hanem Caesar a színpad hőse, az pedig kövér volt. Egyébiránt bátor vagyok emlékezetébe és figyelmébe hozni, hogy az énekesnők közül a nagyhírű Wilt Mária kamaraénekesnő is kövér volt, a kinek hangja talán sok is volt már egy kamarába. (Nagy derültség.) Herman Ottó: T. ház!. .. (Zaj.) Elnök: Kérem a t, képviselő urakat* szíveskedjenek az elnöknél jelentkezni a szólásra, mert különben nem tudhatom, hogy minő czímen kíván valaki szólni. (Helyeslés jobb felől.) Herman Ottó: T. ház! Nagyon sajnálnám, ha az, a mit a kolozsvári színházra mondottam, félreérteiéit volna, és ennek folytán csakugyan félreértés forogna fenn. Én ugyan felhoztam, hogy specziális tulajdonságomra építem egész felszólalásomat, tudniillik a hallás finomságának conditio sine qua non-jára; de mégis az előadó színművészet közt, a mely egészen az elmondott szóra és a gesztusra fekteti a fősúlyt, és az énekművészet közt nagy különbség van, és én nem tartom egészen megfelelőnek és gyöngédnek olyformán emlékezni meg egy művésznőről, kiben egész Európának egyik igazán nagy énekesnőjét tiszteltük, mint a hogy ezt az előttem szólt t. képviselőtársam tette. (Mozgás és zaj a baloldalon.) Csak ezt kívántam megjegyezni. (Zaj.) Schóber Ernő jegyző: Fény vessy Ferencz ! Fenyvessy Ferencz : T. ház! (Halljuk i 47