Képviselőházi napló, 1892. XX. kötet • 1894. október 8–november 24.

Ülésnapok - 1892-385

368 385, országos ülés 1894. norember 22-én, csütörtökön. pán és egyedül az igazi magyar nemzeti művészet. Madarász József: Úgy van! Herman Ottó : A mit első sorban kifogásolok, különösen a fő- és székváros szinügyénél, ez az, hogy igen szereti magát játszani világvárosiasságra, holott el kell ismerni, liogy az ahhoz szükséges talaj ma Magyarország fővárosában még nincs meg. Igaz, hogy előállanak azzal a nagy mesterrel, a mely mindenkor és mindenkit kisegít akármiféle hínárból, de csak látszólag, tudniillik a statisztikához és a lakosság számarányát viszonyítják a színházakkal, odaveszik Parist, Berlint, Bécset és úgy fogják fel a dolgot, mintha Budapest főés székváros már egészen megfelelne társadalmilag és mindenben ezeknek a világvárosoknak ; pedig ez az én szerény nézetem szerint egyáltalában nem áll. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) A ki a színházaknál lépten-nyomon jelentkező bajokat veszi, különösen pedig azt, hogy azok nem fizetik ki magukat semmiképsem, hogy az óriási szubvenczíó daczára mindig deficzitben vannak, annak csakugyan arra a meggyőződésre kell jutnia, hogy minálunk lehet ugyan egy félmillión túl a lakosság száma, de nincsenek kifejlődve azok az osztályok, melyek oly vagyoni állásban vannak, hogy ezt az élvezetet maguknak rendszeresen, napról-napra megengedhessék. Ez az én megjegyzéseim és én nagyon sajnálom, hogy idő előtt választatott el az opera a nemzeti színháztól és állíttatott külön akkor, mikor a nemzeti követelményeknek nem felelhetett meg, mert teljesen lehetetlen egy intézetet felfújni, a mely mindjárt a nemzet igényeit is szolgálja, akkor, a mikor tényleg nem volt iránta való közönség, hogy azt az elsőrangú intézetet a maga érdeklődésével és áldozatkészségével folyton-folyvást, évről-évre fentartsa. Szerintem még éveken keresztül meg kellett volna maradni annak a viszonynak, hogy az opera mindaddig, mig a magyar zeneművészet nincsen teljesen kifejlődve, maradjon meg a nemzeti színházzal kapcsolatosan, és a nemzeti színház ne vonassék el attól a missziótól, a mely számára tényleg megvan, hogy tudniillik igazán a magyar művelődést szolgálja, és ne hozza be ő is azt, a mi mételye az egész kornak, tudniillik bizonyos párisi irányzatnak a kultiválását, De, t. képviselőház, van ennek a dolognak még egy másik oldala is. (Halljuk! Halljuk!) Minthogy ezek a színházak a belügyminisztériumhoz vannak beosztva, valahányszor rendetlenségek, vagy budgetbeli hanyatlások mutatkoznak, természetes, hogy egy oly minisztérium, mint a belügyi, a melynek első sorban a rendfentartás a feladata, rögtön kormánybiztosi intézményekkel avatkozik bele a tisztán művészeti dolgokba. Részemről igen nagy tisztelettel viseltetem bizonyos eddig szerepelt intendánsok iránt. De ha én azokat abból a szempontból akarom megítélni, hogy tulajdonképen Magyarország művészeti fejlődésében miféle tevékeny részt vettek, miféle alkotásokat hoztak létre, miféle irányt adtak a magyar művészetnek ezek a különben tisztességes és becsületes urak, akkor e tekintetben nem találok semmitsem. Az egyik szeretetreméltó volt, a másik kevésbbé az. Az egyik ügyesebb, a másik kevésbbé az. Applombbal mozognak a művészet terén, osztogatnak czukkerlit és jó tanácsot egyaránt, de hogy mennyire* voltak hasznára a magyar színművészetnek, azt, t. ház, én gyarló eszemmel felfogni nem birom, mert a ki a képzőművészetnek ezen részében más országokban való fejlődését is szemmel tartja, azt fogja látni, hogy inkább kiadatnak az illető intézetek a magánvállalkozásnak, semhogy hivatalos színezetet adjanak nekik. Az, igenis, megtörténik, hogy bizonyos hatalmas országok székvárosaiban mintegy fényűzésképen tartatnak fenn udvari intézetek és effélék. Ez, igenis, megvan, pénz is telik; ezeket az intézeteket nem akarják a polgárságnak az áldozatkészségére bízni. De egyebütt, t. képviselőház, mindig az a tendenczia van, hogy a művészet, a műfajok megválasztása, annak propagálása, az igazgatás és terjesztés mindig az elemek i«zelleméhez legyen alkalmazva és fizesse is ki magát. Az a tendenczia, a mely eddig nálunk megnyilatkozott, az csak a következőkben áll: ki legyen az intendáns, és emeltessék még most is a szubvenczíó. (Mozgás jobbfelöl.) En most is abban a nézetben vagyok, hogy vissza kell térni a régire, és egyesíteni kell még most is ezt a két intézetet: az operát és a nemzeti színházat. Az operát pedig lassankint át kell kalauzolni oda, hogy igazán a nemzeti művészetet ápoló intézetté legyen. Ha sem a közönség, sem annak vagyoni állapota nem olyan, hogy az az úgynevezett világvárosok magaslatán álljon, akkor minálunk párisi operát utánozni csakugyan képtelenség. Ha azt mondják, hogy az opera a jelenlegi építkezés következtében a nemzeti színház számára elfogadhatatlan, mert túlságosan nagy a színpadja, erre az a válaszom, hogy ma már a mechanika oda van fejlődve, hogy egy színpadot olyan tágassá, vagy olyan szűkké tehet, a minővé épen szükséges. És még egyet, t. ház! (Halljuk! Halljuk!) Bartók Lajos t. képviselőtársam érintette például Kolozsvárt, még pedig úgy, a hogy én azt nem érintettem volna, mert egy igazság van, és ez az, hogy Kolozsvár városának magyar intelligencziája, a mi a színészet iránti érdeklő-