Képviselőházi napló, 1892. XX. kötet • 1894. október 8–november 24.

Ülésnapok - 1892-377

377. országos ülés 1894. november 13-án, kedden. 175 tek is, melyekben a miniszterelnök úr a saját állásának tartozó kötelesség mértékét nem alkalmazta ilyen szigorúan. így például a t. miniszterelnök úrtól nagyon nemes és hazafias volt a budavári honvédszobor költségének utolsó részletét sajátjából fedezni. Wekerle Sándor miniszterelnök és pénzügyminiszter: Az nem tartozik ide! Ábrányi Kornél: De minthogy nyilvánosságra jutott, tehát épen azért ide tartozik. Hogyha tehát állásának mértékét szigorúan akarta volna megtartani, vagy ezt nem lett volna szabad megtennie, vagy ha ezt megtette, akkor nem lett volna szabad a leleplezési ünnepélyről elmaradnia, (Élénk helyeslés a baloldalon.) mert e nemes ténye nyilvánosságra jővén, azt mindenki a miniszterelnök úr javára írta fel, de midőn nem jelent meg az ünnepélyen, ezt nem mindenki írta a miniszterelnök úr rovására. (Tetszés a baloldalon.) Hasonló eset történt Kossuth Lajos temetése alkalmából is, midőn mindenki a miniszterelnök úr javára írta azt az ígéretet, hogy Kossuth Lajos a képviselőház költségén temettessék el; de nem mindenki írta a miniszterelnök úr rovására azt, hogy az ismert telegramm közététele után ez ígéret nem volt beváltható. Elismerem különben, hogy ez esetekben a helyzet a vis major jellegével bírt. (Mozgás.) Ha tehát az objektív mérlegelés terén mamaradva, evidens, hogy egy meglepetésszerű új választás nem alkalmas arra, hogy a helyzetet szanálja s az egyházpolitikának útjában álló nehézségeket kevesbítse, előáll az a kérdés, hogy ebből a helyzetből kifolyólag, melybe nemcsak az egyház, hanem az állam és a társadalom is belekerültek, milyen az a kibontakozási programúi, a mely a helyzet konzequencziáit oda vonja le, hogy: (Olvassa) »Ne bizonyuljon valótlanságnak a kormány azon sokszor ismételt kijelentése, hogy az egyházpolitikai akeziónak czélja a vallási békének és nyugalomnak helyre állítása.« »Ne kompromittáltassék utólag az egész egyházpolitikai akczió azáltal, hogy kiderüljön, hogy a kormány még az egyházpolitikai reformok keresztülvitele után is és az általa megteremtett szituáczió daczára is csak a pártérdeket tartja szeme előtt; mert ebből aztán nyilván következnék, hogy eddig sem lebegett más érdek a szeme előtt.« »Ne adjon több fegyvert az állam ellenségeinek, és a felizgatott politikai és felekezeti szenvedélyek kezébe.« »Ha elsiette a reformot a kellő előkészítés átugrása által, siessen most mindazoknak pótlására az organikus alkotások terén, melyeket már az előkészítésnél megtenni elmúlaSztatott.« Az első pontra nézve a conditio sine qua non az, hogy véget érjen az a hipokrizis, a melyet eddig mieden kormány gyakorolt a katholikusok egyetemével szemben, és melyben a jelenlegi kormány, ha a legmesszebbre ment is, de nem bűnösebb, mint a többi; érjen véget a hipokrizis a katholikus autonómia kérdésében. (Elénk helyeslés a bal és szélső baloldalon.) Én nem mondom, hogy ebben a részben maguk a katholikusok is nagy hibákat és mulasztásokat nem követtek el, sőt elismerem, hogy az a sors az az intoleranczia, a mely a lefolyt egyházpolitikai akcsióval sújtotta őket, nem volt más, mint a saját hibáiknak és mulasztásaiknak a nemezise. A katholikusok hibáinak nemezise abb m áll, hogy kellő időben az autonómiát magoknak ki nem vívták, vagy ha máskép nem ment, ki nem erőszakolták. Ez boszulta meg magát az egyházpolitikai akczióban, és ha jól megvizsgáljuk a dolgot, nem is történhetett máskép. A katholikus egyház sok száz évig államegyház volt és hatalmát nemcsak hierarchikus szervezetének köszönhette, hanem annak, hogy magát mindenben az állammal kötötte össze, és annak hatalmát is gyakorolta. Ezzel szemben a protestánsok az erőt és az önvédelmet másban nem kereshették, mint a nemzetben és a közvéleményben. Később, midőn a protestánsoknak nemcsak egyházi, de nemzeti autonómiájuk is megvolt, az állami hatalmat pedig a felelős kormány vette át, a protestánsok ugyanazt tették, a mit hajdan a katholikusok: közeledtek az államhoz, csakhogy a katholikusok nem tették ugyanazt, a mit régebben a protestánsok; nem keresték az erőt a nemzetben és az autonómiában. És így azután, midőn később a protestánsok megnyerték a kormány által az államhatalom támogatását, a katholikusok, a kik elvesztették az állami előjogokat, nem nyerték meg a nemzet támogatását s így jöttek inferioritásba. Ezzel szemben pedig a kormány hipokrizise mindig abból állott, hogy a kormány mindig arra a látszólag szabadelvű és tetszetős elvre hivatkozott, hogy ő nem avatkozhatik bele a katholikus egyház belügyeibe, ő nem adhat autonómiát a katholikus egyháznak, mert ez beleütközik a hierarchikus szervezetbe és beleütközik a király legfőbb kegyúri jogaiba. Azon czímen azután, hogy ők nem avatkozhatnak bele a katholikus egyház belügyeibe, nemcsak, hogy mindig beleavatkoztak, hanem az alapok és alapítványok kezelése, a püspöki és más állásoknak osztogatása és a püspöki vagyon kezelésének ellenőrzése által valóságos rablánczon tartották a katholikus egyházat és tartják még ma. (Úgy van! a baloldalon.) De ma, mikor az állam azt az elvet iktatja törvénybe, hogy minden vallástól elkülönzi magát, hogy az állam és egyház közötti súrlódásoknak