Képviselőházi napló, 1892. XX. kötet • 1894. október 8–november 24.

Ülésnapok - 1892-377

166 Ha ezek után a t. ház engedőiméből áttérek egy másik kérdésre, mely a mezőgazdaságban fontosabbá válik, akkor első sorban a munkáskérdést kell felhoznom. (Zaj. Halljuk! Halljuk! Elnök csenget.) E kérdést nem lehet egységes szempont alá szorítani és úgy megbírálni. Ennek sok részlete és árnyalata v;m a különböző vidékekhez képest, a szerint, a mint a munkások nagy, vagy kevés számban vannak. A kérdés lényege abban áll, hogy a földmíves munkásnak tulajdonképen 60—70, talán 80 napi munkaideje van, a mely idő alatt a munkás arat, szénát gyííjt, esetleg kukoriczát, vagy répát kapál. Ezentúl a mezei munkás a földbirtokosoknál, legyen az akár nagybirtokos, akár közép-, vagy kisbirtokos, nem igen jut munkához és innen van az, hogy neki ezen idő alatt az egész évre el kell magát látnia. Mi ezt legalább eddig így tudtuk, de azóta kiderült, hogy ebből a nmnkából a földmíves munkás nem képes magát az egész évre ellátni. A hol csak erre a munkára van szorítva a munkás, onnan az elvándorol, mint ezt látjuk, például Zemplénmegyében és egyáltalában azon a nagy vonalon, mely kezdődik Hatvannál és végződik Nagy-Szőllősnél, a Hegyalját értem az egész vonalon. Itt a filloxera-vész beálltával azt vettük észre, hogy a munkáskéz egyre fo>jy, a munkások egy része elvándorol Budapestre, a másik része kimegy Ameiikába, a harmadik része Isten tudja hová, mert otthon nem tud megélni abból a munkából, melyet a földtulajdonos neki ad. Mellékkeresetének kell lennie, s ez szerintem lényeges, első fontosságú kérdés, különösen azokon a vidékeken, a hol a szoeziális kérdéssel is állunk szemben. Mellékkeresetet kell tehát adni a földmívea munkásnak. Hogy ez így van, ezt leginkább igazolják azon vidékek, hol azelőtt szőlők voltak s a honnan a munkásnép azután elvándorolt, a minek az lett a következése, hogy ott drágább lett a napszám és még sem lehet elegendő munkást kapni. Ez onnan van, hogy nincs meg többé a mellékkereset, tudniillik a szőlő. (Igaz! balfélől.) Az Alföldön hasonlókat látunk; ott is forrongnak, ott is, legalább az Alföld fókusában, Csongrád- és Bácsmegyében és a szomszédos megyékben is, bizonyos fokig, a hol a keresetképes embereknek körülbelül 30-—40°/o-a nem bír földdel, hanem tisztán napszámból és munkából él, azon embereknek nagy része eddig egy mellékkereseti forrással bírt, a mely apadóban van. A Tisza-szabályozás által ott évenként milliónyi jövedelemhez jutottak, a mi nagy jólétet idézett elő még oly osztályoknál is, a melyeknek nem volt birtoka, sem földje, sem háza. Ezen emberek ma elestek ettől a mellékkerenovember 18-án, kedden. settől és többnyire földmunkára vannak szorítva, mint földmunkások pedig korántsem bírnak azzal a keresettel, mint eddig. Ezért maholnap ők is ki fognak vándorolni. Itt nem az volna a feladat, hogy Badapestre összpontosítjuk az ipart, hanem hogy oda helyezzük, a hol ez a vízi munka fentartandó s a hol a vízi munkást mellékkeresettel kell ellátni. Én itt egy munkaágra gondolnék, tudniillik a szövőiparra, a melyet Magyarországon egyáltalában nem ösmerünk; és nálunk jóformán nem is létezik, pedig azt, ha kell, áldozatok árán is meg kell teremteni. Prémiumokat kell adni ezen munkaágnak, mert mi nehéz helyzetben vagyunk, midőn az osztrák iparral kell versenyeznünk; és hogy iparunk e téren fejlődésnek induljon, az államnak erre áldozatokat kell hoznia. Akkor, ha ez az ipar megindul, le fogjuk küzdeni az akadályokat itt is, a mint más akadályokat is le tudtunk küzdeni, (Helyeslés balfélől!) A lényeges az volna előttem, hogy oly vidékeken létesüljön ez az ipar, a hol ma sok munkáskéz van és kevés a munka. Ez vonatkozik a székelyföldre is, (Halljuk! Halljuk!) a mely leginkább alkalmas ilyen mellékiparágak létesítésére. Ott nagy népesség van, a melynek sorában a mellékkereset hiánya miatt beállt az állandó kivándorlás, a mi annál veszedelmesebb, mert a székely átmegy a szomszédos Romániába, ott letelepszik, és azzal a magyar szívósággal és értelmességgel, a mely neki vérében van, jobb társadalmi helyzetbe jut, de már akkor ő nem a mienk, hanem ellenségünk, mert románná lett. Azért kivánom én, hogy ott ne csak házi ipart, hanem nagy ipart is teremtsünk. Nekünk szükségünk van iparra, de annak a földmívelés érdekeivel együttesen kell fej lődnie ; ez az, a mire én mindig visszatérek és ezért hibáztatom azon irányzatot, a mely az ipart háttérbe akarja szorítani. Szerintem ellenkezőleg óhajtandó, hogy az ipar a földmíveléshez idomuljon és karöltve járjon vele, mert csak így, ha ezzel karöltve járunk, fogjuk elérni Magyarország gyarapodását. (Helyeslés a balolda'on.) Még csak egy szót kívánnék az előttem szólott Darányi Ignácz képviselő úrhoz intézni. (Halljuk!) 0 felhozta, mint a jólétnek bizonyítékát, azt, hogy a gazdasági tönk még nem állott be, — a mit magam sem állítok, csak annyit mondok, ha így haladunk, előbb-utóbb beáll, •— hiszen a föld ára folyton emelkedik! Ez igaz, de jövedelme megapad. És ez a furcsa ellentét, mely könnyen tévútra vezetheti az embert, föl is fogható, okozza a pénzbőséget. Nézze meg bárki a takarékpénztári betéteket. Hisz az osztrák-magyar bank az idén még a kamatlábat sem emelte föl, mert nem vesz ki senki pénzt; nincs szükség pénzre, az üzlet pang. E nagy 87*. országos ülés 1894.