Képviselőházi napló, 1892. XVIII. kötet • 1894. április 13–május 21.

Ülésnapok - 1892-325

48 325. országos ülés 1894. április 14-én, szombaton. Molnár Antal jegyző: Thaly Kálmán! Thaly Kálmán: T. ház! A t. előadó úr beszédében rövid szavakban híven és igazán vázolta azon érdemeket, a melyeket hazánk kö'rííl ama dicső, halhatatlan emlékű férfiak szereztek, a kiknek erélyes, hosszantartó és mindent feláldozó küzdelme nélkül valóban sem alkotmány, sem Magy,.rország, hozzáteszem, még magyar nemzet is alig léteznék mai nap, ha tudniillik akkor, midőn 16 évig országgyűlés nem tartatott, midőn hazánk fegyverrel meghódított tartománynak deklaráltatott, midőn az összbirodalomba beolvasztó Kolonich féle rendszer életbe Jéptettetett, mindezt a nemzet utolsó erőfeszítésével halomra nem döntik, és ezzel az ősalkotmányt és a nemzeti létet vissza nem vívják. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) De van még egy másik oldala is az ügynek, a melyről nem akarok ugyan históriai előadást tartani, csak egy két rövid szóval va gyök bátor azt megemlíteni. (Halljuk! Halljuk!) Ez az, hogy midőn Rákóczi Ferenczről szólunk, oly végtelenül nemes, ideális alakjáról emlékezünk meg történelmünknek, a kinél nemesebben, magasztosabban és áldozatkészebben e hazát, e nemzetet soha ezredév óta nem szerette senki, (Úgy van! Úgy van! a szélső haloldalon.) olyan férfiúról, a ki kétszer áldozta oda a neki felajánlott lengyel koronát csak azért, hogy hazáját a háborgó zavarokban és háborús bajokban itt hagyni ne legyen kénytelen. Annál a férfiúnál, a ki az egyszer általa kimondott nagy elv miatt fejedelmi székét, óriási birtokait, családját, mindenét odaáldozta és következetes szigorúságból az önkénytes száműzetést választotta, annál az aranytiszta jellemű férfiúnál többet magyar ember nem áldozott soha. Rákóczi olyan férfiú volt, a kinek ideális, nemes vonásait még ellenségei is tisztelték, a kiről úgy írt a történetíró, mint mindig nemes és lovagias férfiú ró', és nagy tulajdonságait nem tagadhatta meg senki. A magyar nép érzülete, kegyelete mindenha fennállott iránta. Kibujdosása után évtizedek múlva is várták, várták hazajövetelét, a népregék, legendák hősévé tették öt, siratták dalokban, elsiratták legendákban, a melyekben a nemzeti költészet, a nemzet lelke szólalt meg, úgy, hogy a néphagyományban Rákóczi személyét Kossuth Lajos személyével, a 18. század nagy szabadságliősét a 19-ik század nagy szabadsághősével összeolvasztották. E két alakról azt tartja a néphagyomány, hogy egymás folytatását képezik, a mint hogy igaz is, hogy ez utóbbi azokat az eszméket folytatta főleg, melyeket az első haláláig vallott. Nem kivánom a t. ház becses figyelmét tovább fárasztani, (Halljuk! HaVjuk!) de egynéhány ilyen megható legendára még kell utalnom. Nem akarom azokat elmondani, minthogy az idő is előhaladt és különben is egyebütt találom ezt hivatásomnak; csak konstatálom a tényt, hogy a magyar nép kegyelete mindenha megvolt Rákóczi iránt, és ámbár az ellenséges osztrák historikusok őt elégszer megtámadták és — nem tudom — mi mindenfélével vádolták, az újabb történelem épen az Ausztriával szövetkezve volt Anglia és Hollandia követeinek jelentéséből fényesen bebizonyította, hogy Ők voltak annak Idejében a békülékenyek, és ők voltak, a kik mindent feláldoztak. Rákóczi \

1

/2 millió hold birtokát hagyta itt, Bercsényi körülbelül 1

/2 millió hold birtokot hagyott itt akkor, mikor a szatmári béke első pontjában mindez biztosíttatott nekik, de ők tették ezt az egyszer kimondott szó megtartása czéljából. Ilyen törhetetlen hazafiak jelleme előtt, kik küzdelmének köszönhető mostani nemzeti létünk, az utókornak is méltó meghajolni. Fájdulom, az 1715. évi tcz , melyet én most talán nem hoztam volna fel, ha az előadó úr azt, jól cselekedve fel nem említi, szégyenfoltja, történetünknek. Erről a örvényczikkről szabadságunk nem rég elhunyt hérosza, Kossuth Lajos 1882-ben, az őt üdvözlő törvényhatóságokhoz írott köszönő válaszában a többek közt így nyilatkozik: »Es az a 1715. évi tcz,, az a magyar nép becsületét inzultáló káromlás még mindig ott piszkolja törvénykönyvünket eltöroletlentíl.« Tehát Kossuth káromlásnak nevezi, és méltán azon törvényt, a melyben Rákóczi és Bercsényi névszerint, a többi őket követő pedig névtelenül a haza és a valódi szabadság ellenségeivé, felforgatóivá bélyegeztetnek. A ki azonban a viszonyokat ismeri, tudja, hogy minő presszió hatása alatt jött létre azon törvény, s mi volt annak indító oka. Nem mentem, sőt a legnagyobb követ dobom azon törvényczikk alkotóira; de helyzetüket értem és gondolkodási módjukba, a mely nem az enyém, bele tudom magamat képzelni. Ugyanis 1714-ben hozatott az a törvény, mikor Magyarország közvetlenül megelőzőleg töröltetett ki az államok sorából az utrechti béketárgyalásokban. A törvényt pedig különösen azért kellett megalkotni, mert Rákóczi, Bercsényi, Forgách, Esterházy stb. konfiskált uradalmait addig nem osztogathatták el, míg ama nagy hazafiak proskribálva nem voltak. Remélem, ha a hamvak itthon lesznek, megjön ideje annak, hogy e törvény megváltoztatása iránt is tetessék indítvány. Különben rég el van az már törölve minden igaz magyar ember szívében s megsemmisítése csak formaszerűség volna az ezredéves ünnep alkalmából, midőn uagyjainknak Pantheont fogunk állítani. (Tetszés a szélsőbalon.) Midőn Rákóczi születésének 200 éves fordulója közelgett: 1873-ban szüiomegyéje, Zem-