Képviselőházi napló, 1892. XVIII. kötet • 1894. április 13–május 21.
Ülésnapok - 1892-335
335. országos ülés 1894. május 1-én, kedden. 259 esetben a bíróságok rendszerint két, egymástól teljesen eltérő praxist vettek igénybe, és inauguráltak, nevezetesen az egyik bfrósái felfogása az volt, hogy a hagyatéki ügyet elintéző bírónak nem feladata a hagyaték állagát tisztázni, és a rossz jogot jóvá tenni, vagyis, ha az illető örökhagyó nevén volt valami ingatlan, azt átadta; ha pedig csak a jogszerzés volt igazolva a hagyatéki eljárás során, feljogosította az örököst, hogy az illető jogot a hagyatéki eljáráson kivitt érvényesítse. Nehézséget okozott az is, ha valamit eladott az illető, ez esetben némelyik tárgyaló közjegyző, vagy hagyatéki bíró megelégedett azzal, ha az illető örökölök bemondották, hogy az örökhagyó azt az ingatlant valakinek egy bizonyos összegért eladta. Már most, ha es-etleg nem hivatott be a tárgyalásra az, ki a jogot szerezte, és nem nyilatkozott az elfogadás iránt, azon esetben némely bíró, illetve tárgyaló az örökösnek átengedett ingatlant teljesen figyelmen kivííl hagyta, és ugyanígy tett a hagyatéki bíró is; másik pedig elégségesnek tartotta a felek bemondását, és feljogosította a hagyatékátadó végzésben az illető jogszerzőt, hogy írott szerződés hiányában a tulajdonjogot magára kebeleztesse. Ez sok esetben nagyon helyes volt, de a mennyiben az illető jogszerző nem hivatott be a hagyaték tárgyalásához, gyakran fordult elő az az eset, hogy nem ő maga szerezte azt a jogot, hanem például házastársával, vagy testvéreivel, és ekkor azután az illető kénytelen volt őt perrel megtámadni. Mindezeket azért említem, mert később majd, midőn áttérek az összehasonlításra, meg fogom tenni észrevételeimet arra nézve is, hogy ezen bajokat az új javaslat mennyiben fogja orvosolni. Továbbá nagy nehézséget okozott a hagyatéki eljárás gyors és sikeres befejezésénél egy eset, a melyet talán el sem hisznek, de a melyről nekem tudomásom van, s melyet azért említek fel, hogy nem alaptalan gáncsoskodás az, midőn valaki a legapróbb részletekre is |kiterjeszkedik és megteszi észrevételeit. Minden jogász a világon akként gondolkozik, hogy egy birói végzést nem lehet realizálni addig, míg az a végzés jogerőre nem emelkedett, és én tudok nem egy bíróságot, hanem a bíróságoknak légióját ismerem, a melyek, midőn meghozták — a hagyatéki eljárás befejezte után — az átadó végzést, sohasem várták meg, hogy az jogerőre emelkedjék, hanem mindjárt, midőn az átadó végzést a feleknek kikézbesítették, benne volt abban a végzésben az az intézkedés is, hogy egyszersmind bekeblezés végett a telekkönyvi hatóság is értesíttetik. Továbbá nagy anomáliát szült az eljárásnál és különböző felfogásokat és bajt eredményezett az is, ha valamely örökös nem jelent meg a tárgyaláson, nem azért, mintha távol lakott volna, a mire a javaslatban is fösúly fektettetik, hanem nem jelent meg szeszélyből, vagy — nem tudom — más ok miatt. Előfordult az az eset, hogy az illető tárgyaló közjegyző az örökösöket kétszer, háromszor, sőt ötször, hatszor is beidézte; ha azok közül egyik meg nem jelent, nem tudtak a hagyatéki eljárással mit csinálni, úgy, hogy végre is beleunt a közjegyző, felszámította díjait és átadta az egészet a bíróságnak, ott esetleg megint kiadták, vagy valamely örökös perhez nyúlt és úgy iparkodott jogait érvényesíteni. Egyik ro^sz meghatározása volt a régi eljárásnak az is, hogy nem lehetett belőle tisztán megérteni, vájjon a perreútasítási határidő — a 30 nap — olyan határidő-e, melyet megváltoztatni nem lehet? Nagyon sok* bíróságnál az volt a gyakorlat, hogy ha a per beadására meghatározott 30 nap letelt, a felek pedig ezen 30 nap alatt nem adtak be pert, ha az ellenfél nem terjesztette be a bíróság elé azon kérelmet, hogy a perreútasításra való tekintet nélkül adja át a hagyatékot, akkor beadott egy újabb kérvényt és megint meghosszabbíttatott a peres határidő, úgy, hogy tudomásom szerint döntvény, legfőbb bírósági, elvi jelentőségű határozat kellett ahhoz, hogy ezen különböző gyakorlat megszüntettessék és különösen kimondassék, hogy, ha letelt a 30 s iiapi határidő, akkor a hagyaték az illető Örökösnek átadassék, és az illető perre utasított jogait már csak az elévülési határidőn belííl érvényesítheti.* És most jutok ahhoz a ponthoz, a melyre nézve a mostani javaslat sem tartalmaz határozott és világos rendelkezést. Ez azon körülmény, hogy az átadó végzést némely bíróság — nagyon természetesen — hivatalból tette át a telekkönyvi hatósághoz, de a bírói szervezet változása következtében előfordult az az eset, hogy a régi bíróságok, különösen a B ich-rendszerbeli bíróságok a végzést nem tették át a telekkönyvi hatósághoz bekebelezés végett, sőt a bíróságoknál csaknem kivétel nélkül az a körülmény fordult elő, hogy áttették a végzést, de az nem is tartalmazta a telekkönyvi helyrajzi számokat, tehát nem is lehetett azt érvényesíteni, de ha • lehetett volna is, ha az áttételt elmulasztotta, a fél, mert a végzés a kezében volt, bemutatta, a telekkönyvi hatóságnál, igazolta a jogerőre emelkedést és annak alapján kérte az ingatlannak nevére való bekebelezését. És mi történt? Minden józan felfogás szerint a telekkönyvi hatóságnak el kellett volna rendelnie a bekebelezést, de némelyik okoskodó volt és azt hitte, hogy a felekkel és . az ügyvéddel neki harezban kell lennie és meg kell mutatnia, hogy ő az okosabb, (Derültség.) és nem azt hitte feladatának, hogy a jogviszonyo33*
