Képviselőházi napló, 1892. XVIII. kötet • 1894. április 13–május 21.
Ülésnapok - 1892-335
260 335. országos ülés 18M. május 1-én, kedden. kat rendezze, hanem azt mondta hivatkozva a törvénynek vonatkozó rendelkezésére, hogy: »uiivel ezt hivatalból kell áttenni, te nem vagy jogosítva ezt bemutatni«, és akkor az illető szerencsétlen elmehetett. Persze az a régi bíióság volt, a mely hozta ezt a végzést, a mely már kimúlt az élők sorából. Mondom, most a fél elment a hagyatéki bíróhoz, hogy pótolja a hiányt, ez pedig azt mondta: »én kötelezve vagyok a magam végzését áttenni a telekkönyvi hatósághoz, de azok az íratok az én kezemben nincsenek, én még azt sem tudom, hogy azok nem falzifikatumok-e, az én nevemet és pecsétemet nem tartalmazzák, ennélfogva elútasítom«. Azután jött a felebbezéseknek és más irányú kérvényeknek szakadatlan sora. Denique a szegény fél azon vette magát észre, hogy folytonosan költekezik, de igazságot neki senkisem ad, czélt nem tud érni. (Úgy van! bal felöl.) Azután előfordult az is, hogy az illető felek maguk közt osztálylevelet készítettek, vagyis kimondották, hogy egyik-másik a hagyatéknak melyik részét Örökli. Már most volt olyan bíró, a ki ezt az osztálylevelet feltétlenül elfogadta, ég annak alapján intézkedett, de előfordult az az eset is, hogy némely bíró azt mondta, hogy : »Mivel az osztálylevél nincs hitelesítve, én arra mit sem adok«, és elutasította a feleket kérvényükkel. Némelyik bíró a régi eljárásnak a tárgyalásra vonatkozó részét olyan csodálatosan értelmezte, hogy például, ha a járásbírósághoz adatott be a kérelem, némelyik járásbíró azt feltétlenül mindig a közjegyzőhöz tette át tárgyalás végett és a hirdetményi eljárást nem rendelte el. Természetes dolog, hogy itt p sok függött attól, — nem akarok senkit sem gyanúsítani, — hogy az illető bíró a közjegyzői intézménynyel — nem a személylyel, hanem az intézménynyel — mennyire szimpatizált, és a szerint vagy áttette, vagy nem tette át. (Derültség.) De a legnagyobb nehézséget okozta — s mint később lesz szerencsém kifejteni, e tekintetben ez a javaslat sem tartalmaz határozott és világos intézkedéseket — az a körülmény, hogy a perre utasítás esetén, ha a per megindíttatott, és a bíró ítéletet hozott, ezen ítéletnek érvényesítési módjára nézve a bíróságok szintén különböző felfogásokat tanúsítottak Ha az ítéletnek tárgya az egész hagyaték állagára kiterjedi, akkor a bíró kimondta az ítéletben, hogy ezen ítélet tulajdonképen a hagyatékátadó végzést pótolja, és a felet feljogosítja arra, hogy ennek alapján a telekkönyvnél a hagyaték átadását kérelmezze. A másik bíró ellenkező felfogásban volt és azt mondta: »Én az elém tett konkrét esetben ítélkeztem, és nekem a hagyatéki eljáráshoz semmi közöm nincs«. Akkor a fél kivette az ítélet hiteles másolatát, bemutatta a hagyatéki bíróságnak ; az pedig néha meghozta a hagyaték átadása iránti végzést, néha pedig, a szerint, a mint az intézménynyel rokonszenvezett — kivált mikor még nem átalányban fizette 1 : a közjegyzőt, hanem az aktusok száma és időtartama szerint,— új tárgyalást tíízött ki. Tudok esetet, hogy a második tárgyalásnál a felek eltértek mindattól, a mit az elsőnél elfogadtak s ebből új per lett. Sokszor a fél mindjárt a hagyatéki eljárás kezdetével nagy nehézségekre bukkant. Az eljárás megindításához ugyanis, akár tárgyalás, akár egyszerű kérvényezés útján akart czélt érni, mindenekelőtt szükséges volt a haláleset felvétele. Ha kiskorú volt érdekelve s így az eljárás hivatalból indíttatott meg, simán ment a dolog; az illető jegyző, vagy városi közeg felvette a halálesetet, a leltárt, beterjesztette az árvaszékhez, az adóhivatalhoz stb., szóval a dolog pár év alatt megjárta azt a szükséges 10—15 fórumot. Hanem ha a fél maga akart kérelmezni, nem volt kezében a haláleset felvétele s egyszerűen azt a választ kapta a jegyzőtől: »ha leltározok is, akkor átadom«. így aztán csak nagy huza-vona után, folyamodva a járásbírósághoz, birti kezéhez kapni a haláleset felvételét. Bármint mosolyog a t. miniszter úr, mintha mindezt fantáziám találta volna ki, e dolgok elő fognak fordulni e javaslat törvényerőre emelkedése után is, — nem a haláleset fölvétele miatt, ebben igaza van a t. miniszter úrnak, ha fejét méltóztatik rázni, — (Derültség.) hanem előfordul a leltárnál, mert ezt az illető jogosítva lesz visszatartani. Mint már az előttem felszólalt t. barátaim is említették, nagy nehézséget okozott a-' is, hogy a fél a fórumokat sem találta el. Némely járásbíróság visszautasította az oly kérvényt, hogy a h sgyaték a tárgyalás mellőzésével adassék át, g azt feltétlenül a törvényszék hatás körébe utalta; más járásbíróság elfogadta. Nagybajt okozott az is, hogy az árvaszékuek is volt ingereucziája, a mi most sem lesz végleg megszüntetve. Hogy milyen volt ez ingerenczia, világosan bizonyítja az, hogy ma is a bírósági okmánytárakban 'levő hagyatéki ügyeknél az összes akták hiányzanak, nem talál ott senkisem mást, mint a bírói eljárás összes eredménye gyanánt az utolsó fogalmazást, az átadó végzést, mert a mennyiben az árvaszékek neme lyike fel volt ruházva a hagyaték tárgyalásával, és a mennyiben az árvaszékek kivétel nélkül megcsinálták az átadási tervezetet, — nem tudom, mi czélból, kaptafát akartak-e a bírónak adni, vagy üres idejöket akarták ily módon felhasználni, — ezen jog folytán az összes aktákat ma is bentartják a levéltáraikban, úgy, hogy
