Képviselőházi napló, 1892. XVIII. kötet • 1894. április 13–május 21.

Ülésnapok - 1892-335

2 58 335. országos ülés 1894. május 1-én, keűdeii. fogja-e javítani. Ezen okból, ha méltóztatnak megengedni, kénytelen leszek előadásom folyamán oly aprólékosságokra is kiterjeszkedni, a melyek talán a felületes szemlélő előtt felesleges munka gyanánt tűnnek fel, de tény, hogy számtalanszor megtörténik, hogy valamely előterjesztett törvényjavaslat a jogtudomány elveinek teljesen megfelel ugyan, de ha mégis az ilyen apróságoknál tévedés csuszamlik he, az egész nagy gépezet helytelen irányban fog niííködni. Én, t. ház, nem fogok kiterjeszkedni az örökösödési eljárás történeti részleteire, mint a t. előadó úr tette, mert azt hiszem, hogy mi, a kik e házban vagyuuk, többé-kevésbbé ismerjük azokat. De bármik voltak is a jogforrásoknak, az eljárásnak különböző történeti fázisai, minket ma ezen törvényjavaslat megbirálásánál csak egy irányzat vezethet, t. i, az, hogy az élet igényeit a lehető legjobban kielégítsük. Ha -— mint előadni bátor voltam — megvizsgáljuk, mik voltak a régi örökösödési eljárás hátrányai, mik idézték elő annak lassúságát, az eltérő gyakorlatot, a telekkönyveknek rendezetlen állapotban való hagyását: akkor első sorban is az eljárás bizonytalansága tűnik széniünkbe. Ezt azonban nem mutathatom ki a nélkül, hogy itt mindjárt ki ne terjeszkedjem a legapróbb részletekre (Halljuk!) Nagyon hosszadalmassá tette az örökösödési eljárást pl. az a körülmény is, hogy némelyik bíró az örökösödési jog ig'azolása czéljából feltétlenül megkívánta, hogy a felek eaaládlevelet csatoljanak be, míg a másik bíró megelégedett a községi jegyző által készített haláleset-felvételi ívvel. Ez roppant költséget okozott a feleknek, a mennyiben tudomásom szerint előfordult, hogy egy kis hagyatéknál oly sok családi ívet kellett becsatolni, hogy 60—70, sőt 100 frtra is felemelkedett a költség, mert néhol az a praxis van, hogy az illető lelkész, a ki ezen családleveleket kiállította, minden egyes aktusért 50 kit számított fel, és nem is úgy, mint t. barátom, Makfalvay előadta. Voltak humánus lelkészek, kik állasakat nem tekintették üzérkedésnek és a kik a családlevelet 2 írtért kiállították. Tény azonban, hogy e tekintetben a legnagyobb nézeteltérésuralkodott, és azt hiszem, hogy a t. igazságiigyminiszter úrnak az egyházi főhatóságokkal való érintkezés után rendeleti úton kellene szabatosan megállapítania, mennyi díjat vehetnek a lelkészek ily családi levelekért, hogy így a hagyatéki eljárás kevésbe kerüljön. A másik baj az volt, hogy igen sok bíró hozzá sem fogott addig az örökösödési eljárás megindításához, annál kevésbbé fejezte azt be, míg a telekkönyveket hiteles alakban be nem csatolták. Első pillanatra, t. ház, úgy látszik, ez nem olyan nagy baj, mert különösen a kisbirtokosnak rendszerint egy telekkönyve van, azt az egyet 1 írtért kiveheti, mert hivatali díjat nem kell fizetnie, s ezt az egy telekkönyvet neki a telekkönyvi hatóság gyorsan kiszolgáltatja. De ez csak látszat és csalódás, t, ház, s a tény az, hogy a legtöbb parasztbirtoknál is nagyon sok telekkönyvet kell kivenni, és tudom, hogy szigorú rendelettel van ugyan meghagyva a telekkönyvi hatóságnak az, hogy nem szabad díjat venni, hanem az iroda díj nélkül köteles kiállítani a telekkönyvi kivonatot; ki is állítják mindenütt; egyetlen egy hivatalnokot sem ismerek, ki a telekkönyvi hatóságoknál ezen telekkönyveknek kiállításáért díjat követelne, ámde, ha a honoiáriumocska elmarad, egy dolog következik be, az, hogy sorrendben írják a t. írnok urak, és néha 2 — 3 hónap múlva jő az illető telekkönyvek birtokába. (Derültség. Ügy van! bal felől.) És én nem vagyok képes belátni, mi indította a törvény szerkesztőjét, vagy a mélyen t. igazságügyminiszter urat, hogy a bírót arra kötelezze, hogy a telekkönyvet kívánja bo. Talán semmi más nincs, hogy a telekkönyvi adat mint bizonyíték szolgáljon arra, vájjon a felvett levéltár tételei megegyeznek-e a telekkönyvi állapotokkal? Tegyük fel, hogy nem egyeznek meg; mi következése lesz ennek? Tegyük fel, hogy a fél a leltár felvételénél bolondokat kezd beszélni, és olyan telekkönyvi számú ingatlanokat diktál be, melyek nem állanak az örökhagyó nevéu: akkor a bíró nem fogja átadni a hagyatékot, illetőleg, ha átadja is, nem tudván, hogy azon helyrajzi számok nem felelnek meg a valóságnak, a telekkönyvi hatóság visszautasítja. Úgyde, hát fel lehet-e tenni, hogy az illető fél magának azt a kellemetlenséget okozza, hogy az örökösödési eljárást huzamossá teszi az által, hogy valótlan adatokat diktál be? Szilágyi Dezső igazságügyminiszter: De ha ő sem tudja a számot? Márkus József: Bocsánatot kérek, tudja; hogy ne tudná?! Azt, hiszem, tévedni méltóztatik a t. igazságügyminiszter úrnak, mert hiszen a kire a leltár, vagy a kérvény szerkesztését rábízza, legyen az ügyvéd, községi jegyző, vagy közjegyző, annak első dolga, hogy a hagyaték állapotát kipuhatolja, és pedig akként, hogy a felet megkérdezi, miféle ingatlanai vannak, és a fél kikérdezése ufán a bejelentett ingatlanok telekkönyvi számait kikeresi, és nem tehető fel, hogy az illető, ki rendszerint jogtudós, olyan számokat írjon be, melyek nem felelnek meg a valóságnak. Nagy nehézséget okozott továbbá az örökösödési eljárásnál, s rendkívül hosszadalmassá tette azt azon körülmény, hogy ha az örökhagyó nevén nem volt valami ingatlan, ez