Képviselőházi napló, 1892. XVIII. kötet • 1894. április 13–május 21.

Ülésnapok - 1892-329

329. országos ülés 1894. április 19-én, csiitörtSkon. 105 általam felhozott indokokkal szemben, fezen szakasz fentartágát kívánom, s csak legmélyebb sajnálatomat kell kifejeznem, hogy a ház földmívelésügyi bizottsága, a mely eredetileg felhozott indokaimat annak idején helyeselte, ezen —• bocsánat — álindokok előtt meghajolva, most indítványomot elejtette. Tudom én az indokot, a mely kifejezve nincs, — a valódi indokot, — és ez az, hogy sádyt fektet a t. földmivelésügyi kormány arra, súlyt fektet a bizottság is, sőt a legnagyobb súlyt fektetem én magam is arra, hogy ezen törvényjavaslat mielőbb törvénynyé váljék. Hát, t. ház, igenis ez indok; de, azt hiszem, nem oly indok, a mely minket arra birjon, hogy egy általunk szükségesnek elismert intézkedéstől elálljunk; kísértsük meg a főrendiházat meggyőzni arról, hogy az az intézkedés, a melyet felvenni akarunk, helyes és czélszerű, és az a pár hét, a mibe netalán az üzenetváltás kerül, azon ötven évi időszakhoz képest, a meddig vártunk a mezőrendőrségi törvény megalkotására, valóban latba nem esik, valóban szóba sem jöhet. Van még egy másik indok is — ezzel is csak röviden kívánok foglalkozni — s ez az, hogy ezen intézkedés bővebben, helyesebben felvehető egy más törvénybe, hogy talán készülőben van egy a gazdatiszti szolgálati viszonyok, a gazdasági munkások viszonyát szabályozó törvény alkotása és abban hasonló intézkedés is helyet foglalhat. Először is leghelyesebb intézkedésnek tartom azt, hogy ha a birtok kezelését megszorító minden intézkedés azon törvénybe foglaltatik, a mely a szabadság korlátozásával, vagy megszorítással foglalkozik. De ettől egészen eltekintve, ha látom földmivelésügyi törvényhozásunk terén azt, hogy újabb alkotmányos életünknek huszonöt évre volt szüksége, hogy létrehozza a mezorendőrségi törvényjavaslatot azon alakban, a melyben az ma van, úgy azt a második kilátásba helyezett törvényjavaslatot igen-igen sovány vigasztalásnak fogadhatjuk eb Azt tartom, hogy egy ma törvénybe iktatott, — habár engem sem teljesen kielégítő, de mégis törvényes elismerést magában foglaló intézkedés, — hasznosabb, szükségesebb az országra nézve, mint egy, talán Irúsz év múlva alkotandó újabb törvény. Mindezek alapján bátorkodom indítványozni: »Határozza el a t. képviselőház, hogy a törvényjavaslat 16. §-át a főrendiháznak ezen szakasz kihagyására vonatkozó határozat ellenében fentartja«. (Helyeslés hal felöl.) Elnök! A képiselő úr indítványa azt tartalmazza, hogy a t. ház a 16. §-t helyezze vissza. Herman Ottó képviselő úr kíván szólni. KÉPVU. NAPLÓ. 1892—97. XVIII. KÖTET. Herman Ottó: T. ház! Nagy érdeklődéssel hallgattam meg Bujanovics Sándor t. képviselőtársam fejtegetését, és csak arra kívánok néhány szóval reflektálni, a mit ő a gazdák szakképzettségéről mondott. Mert a kontroverzia a képviselőház és a főrendiház között abban van, hogy a képviselőház követeli, hogy bizonyos birtokon csak gzakképzett gazdák legyenek alkalmazhatók, a főrendiház ellenben ezt ily mereven felállítani nem akarja. De, t. ház, ha Bujanovics Sándor t. képviselőtársam az ő tétele mellett meg akar állni, akkor neki mindenesetre és mindenekelőtt számot kell vetnie azzal, hogy a magyarországi gazdasági tanintézetekből kikerűlnek-e oly erők, a melyek abszolút értékkel bírnak. Bujanovics Sándor: Kikerülnek! Herman Ottó: Azt hiszem, t. ház

; hogy a főrendiház határozatából szól egy bizonyos dolog, a melyet mi Magyarország társadalmában általában mindenütt meg fogunk találni: intézeteinknek elégtelensége. Senki se ámítsa magát azzal, hogy azon szakértők, a melyeket gazdasági intézeteink most nevelnek, meg is felelnek azon követelményeknek, a melyeket irántuk támasztani jogunk van. Nálunk már ez a szó: »qualifikáczió« kezd panaczeává válni, de a legjobb tanintézet is, mikor kibocsátja a növendéket az életbe, csak diplomát ad a kezébe, egyéb semmit. Vájjon provideálva van-e arról Magyarországon, hogy a gyakorlatot összeegyeztethessék az elmélettel? Felhívok minden elfogulatlan embert, a ki gazdasági ügyekkel foglalkozik, és be fogja vallani, hogy a tanintézetekből kikerült növendékek a gyakorlati téren legelőször is igen sokat kell, hogy kidobjanak a fejükből, a mit a gyakorlatban nem alkalmazhatnak. Nem a növendékekben van a hiba, hanem a tanárok elégtelenségében. Tessék ezt bevallani és kimondani! Nálunk a tanár képzésére egyáltalában elég eszközök nincsenek, legkiváltképen a gazdasági téren nincsenek. A ki a gazdasági irodalmat nálunk ismeri, a melynek az ország viszonyaihoz kell alkalmazkodnia, az sajnálattal fogja tapasztalni, hogy e kívánalomnak gazdasági irodalmunknak csak legkisebb része felel meg, legnagyobb része pedig, mint minden téren, lassan utána megy a kiváltságos német irodalom termékeinek. Kimondom, hogy mi egy átmeneti stádiumban vagyunk. Annak kimondása, hogy csak szakképzett egyének alkalmazandók, attól függ, hogy vannak-e megfelelő szakképzettek. De itt a baj egészen másban van, itt a szakképzettség megszerzésének módjában is van a baj. Mikor néhány évvel ezélőtt Norvégiában utaztam, nekem feltűnt, hogy ott sok képzett 14