Képviselőházi napló, 1892. XVI. kötet • 1894. február 8–márczius 3.

Ülésnapok - 1892-300

\ g4 30O.orsíég«s ülés 18W. február 26-án, hétfőn. a házasság-kötéseknél már a patriarchális társadalom első csiráiban feltalálható. Az ókor népei között a jókorán társadalommá összeverődött zsidó népnél, mint tudjak, kezdetben a poligamia (többnejűség) volt szokásban, a fő, vagy első jogú asszonynyal való házasságkötésnél már is bizonyos külformák szertartásos szokásainak hódoltak, azért is, mert az ettől leszármazó ivadék lön a törvényes jogú örökös. Midőn a törzsapák tartományai benépesültek, és az egyes tartományok patriarchális kormányzata, több tartománynak szövetséges egyesülése folytán is bizonj?os szervezettel biró egységet kezdett felvenni, egy osztály képződött, mely a szervezeti szolgálattal megbízatván, idők multával az ú. n. papi osztálylyá fejlődött; ekkor már eme papi személyek közbejöttével és ténykedése mellett a házasságkötéseknek is igen bonyodalmas és mindenféle kacskaringós czifraságokkal tarkított szertartásai kezdtek divatba jönni, azoknak eredetét egy felsőbb lény, isten akarata és rendeletével kezdték kapcsolatba hozni; ekk.mt a házasság vallási színezetű burkolattal lett ellátva, már Ábrahám s a patriarchák utódainál. A politheizmus, vagyis sok isten s bálványimádó ó-kori népek más szervezettel biró legrégibb társadalmában szintén bizonyos vallásos színezetű szimbolikus szertartások fűződtek a házasságkötések külső formájához. A rómaiaknál a házasságkötéseknél ténykedő pap az isteneknek tiz tanú előtt gabonát áldozván, a jegyesek ez alatt juhbőrön ülve, »far«, lisztből készült s csupán sós vízzel gyúrt pogácsa nevezet alatt ismert nemzeti eledelt ették; ezen vallásos szinezettí szimbolikus szertartás a nő és férj között a testidelki egyesülést jelképezte s a »far«-ból eredért konfarreáczió elnevezés alatt alkalmazott szertartás volt a házasságkötéseknél szokásban, miről Plinius is libr. 18. e. 3. e szavakkal emlékezik meg: »nihil religiosius confarreationis vinculo est«, semmi sem vallásosabb, mint a konfarreáczió há zasságkötése. Más, politheista vallású népeknél hasonlókig bizonyos szimbolikus szertartások gyakorlata mellett történtek a házasságkötések. íme, a pogány népeknél szokásban volt házasságkötési szertartások egynémelyike, melyek bár a házasság lényege és érvényére nézve épen nem voltak elkerűlhetlenek, de azért azokkal szoros összefüggésben állottak.« És ez így is van, t. képviselőház! Az emberiség legrégibb szent emlékei épúgy, mint a világtörténelem tanúbizonyságot tesznek ezen igazságról. És ezen igazság nem korlátoltatik az évszázadok által; nem állják útját még a tengerek sem; feltalálható az a Granges vidékein, az Eufrát völgyében, az Amazon mentén, az ó-világban ágy, mint az újban, ég midőn Kolumbusz fellebbente a fátyolt az új világról: Peru és Mexikó lakosai is az áldozó p;ipok és inkák^ előtt kötötték meg házasságukat. Es a mit a történelem, az életnek ezen ugyan megmásítható, de meg nem vesztegethető nagy mestere, a magistra vitae elvitázhatatlanúl tanít, ugyanez okozat-ízerűleg folyik magának a házasságnak jól felfogott és helyesen értelmezett természetéből is. A házasság karakterisztikusan jellemzi az embert, úgy, mint eszes és társadalmi lényt. Házasságot csak ember köthet, családot csak ember alapíthat; az állatvilágban sem valódi házasságról, sem a szó igazi értelmében vett családról szó nem lehet, mert a hol szellem hiányzik, ott hiányzik maga a valódi házasság is. Azért nem is hasonlítható a házasság olyan múlékony összeköttetéshez, melynek valamint szülőoka, épúgy megszüntetője is az érzékek ingadozása, a fellobbanó szeszély és szenvedély izgatottsága. Kölcsönös vonzalom, a szeretet képezi annak alapját és hozza létre a házasságot: ez az. a mi a családnak egyes tagjait összefűzi, széttörhetetlen kapcsát pedig maga a hűségi eskü képezi. De ezen eskünek, mely a legkomolyabb és a legünnepélyesebb, ép oly szentnek, mint állandónak kell lennie, és ép ezért ez az eskü magára az Istenségre utalja az embert, mert Isten az, a kire esküszünk, és Isten az, a kitől az eskünek ereje és szentsége és ennek alapján a házasságnak is állandósága és tartós volta függ. Továbbá, t. ház, a házasságban a házasfelek kölcsönös jogot nyernek in eorpus alterius. Már ha a házasság nem volna per eminentiam vallásos cselekmény, hanem, mint állíttatik, pusztán polgári szerződés, akkor a házasfelek ezen jogot kölcsönösen adhatnák meg egymásnak, de akkor mindegyikük akár egyszer s mindenkorra, akár huzamosabb, vagy rövidebb időre, akár csak egy pár perezre részeltethetnék egymás*: ezen jogokban, mert a szerződésnek lényegéhez maga az időtartam nem tartozik. Világos tehát, t. ház, hogy ezen jogot maguk a házasfelek saját teljhatalmukból kifolyólag meg nem adhatják; ezen jogot csak Isten adhatja meg nekik, s ennélfogva a házasság ezen alapon is Isten, vagyis a vallás fóruma elé tartozik, egészében és lényegében vallásos cselekvény. De menjünk tovább és kérdezzük, mi a családnak a megteremtője ? Talán az érzék ? Hiszen érzékkel az állatok is bírnak, de a,zért családot nem alapíthatnak. Talán az ész? Az ész egy fényes bolygó csillag, mely inkább tündökölni, de egyesülni nem tud. Vagy talán az érdekben találjuk fel a család alapját?