Képviselőházi napló, 1892. XV. kötet • 1893. deczember 1–1894. február 6.

Ülésnapok - 1892-261

íí 261. országos ülés 1898. november 80«án, csütCrtShíhiszeríí észrevételeket kívánok tenni. (Halljuk! Halljuk!) Ezen körülmény felment engem is attól, mivel én is elfogadom ezen felfogás jogosultságát, hogy a honvédség egész ügyére kiterjeszkedjem. Különösen úgy a tiszti kar, mint a csapatok egyes ágazataira vonatkozólag, azok után, a miket pártunk részéről Tóth Ernő, valamint ezen oldalról (A baloldalra mutat.) Bolgár Ferencz és Nagy István t. képviselőtársaim hangsúlyoztak, nem akarok kiterjeszkedni, nehogy ismétlésekbe bocsátkozzam. Én máa momentumokat akarok röviden érinteni. Legyen szabad azonban mindenekelőtt azon nyilatkozatra vonatkozólag, melyet az imént a t. miniszterelnök Úrtól hallottunk, egy pár rövid megjegyzést tennem. Hogy a delegáezióban a tüzérség akkor elhatározott nagyobb mérvű fejlesztésének tárgyalása alkalmával történtek e az ellenzék részéről felszólalások, vagy pedig egyhangú határozattal hozatott ott a végzés, én egész pozitivitással nem tudom, mert olyan pártnak vagyok tagja, a mely a delegáezióban részt nem vesz. Azonban ugyanazon pártnak egyik tagja, a ki akkor egy párttöredéknek vezére volt, a ki igenis elment a delegáczióba, ez pedig Ugron Gábor t. képviselőtársam, úgy tudom, megtette akkor a delegáezióban is a maga észrevételeit a tüzérségnek eme fejle-ztése ellen, és a helyett inkább a honvédség számára követelte a tüzérséget és a műszaki csapatokat. Ha tehát a t. miniszterelnök úr szíves volna utánanézni a delegáezió üléseinek, nyomban meg fogja találni. Nem tudom, a plenumban, vagy az albizottságban történt-e, egyébiránt Ugron t. képviselőtársam bővebben nyilatkozhatik e tekintetben. T. ház! A honvédelmi miniszter úr már régebben, mikor e kérdés felmerült, és a t. miniszterelnök úr is most, ez alkalommal hangsúlyozta azt, hogy e kérdés nem annyira elvi, mint pénzügyi szempontokon fordul meg. Sokszor hallottuk ezt. Mi mindig kijelentettük, hogy készek vagyunk megszavazni a honvédtüzérség költségeit, de csudálatos, e liberális ajánlatunkat soha sem akarták elfogadni. Mais szóba kerültek azok a módozatok, melyekkel nem nagy költség árán önálló tüzérséget nyerhetnénk, és hogy a hosszabb szolgálati időért mikép lehetne kárpótolni a legénységet; de, a mint mondják, nem akarásnak nyögés a vége. (Úgy van! Derültség bal felől.) Leginkább illenék a miniszterelnök úr őszinteségéhez, ha kereken kimondaná, hogy odafenn Bécsben nem akarnak a honvédségnek tüzérséget adni. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Hiszen mi úgyis tudjuk, hogy — fájdalom — csak provincziális alkotmányunk van; hát mire való ez az állami nagyzás? Jobb, ha ismerjük gyöngeségeinket, legalább tudjuk, hogy micsoda faktorokkal kell számolnunk. Mi e pártban meg vagyunk győződve, hogy Bécsben még mindig bizonyos féltékenység van honvédségünk iránt, nem akarják azt önálló hadsereggé fejleszteni. Ellenkezőleg a honvédelmi miniszter úr mindjobban beolvasztja a közös hadseregbe, hadrendi beosztía és más dolgok tekintetében; a mi kis önállósága volt, azt is elvették, nem hogy még nagyobbat akarnának adni. A kőszegi hadgyakorlatokról melyek feltűnést keltettek és kiváló eredményeket mutattak fel, már szólott Nagy István t. képviselőtársam. Csak azt sajnálom, hogy a hadrendben nem nyújtottak kellő alkalmat kitűnő honvédlovasságunknak, hogy harczképzettségét az idegen uralkodók előtt bemutassa, mert bizonyára ez alkalommal is bravourral megállta volna helyét. Sajnálom ezt, mert a honvédlovasság oly kitűnő fegyvernemünk, hogy jó karban tartására a költséget soha sem sajnálom. Nem hagyhatom szó nélkül a hadgyakorlatok után megjelent legfelsőbb kiáltványokat, melyeken bizonyos középkori szellő fújdogált végig: mindenütt »hadseregem«. Hódolat a legfelsőbb hadúrnak, mint mondani szokás; egj alattvalója sem vonja kétségbe azt a jogát, hogy őrködjék a hadsereg fölött és parancsoljon annak. De 1869 óta nagyot változtak a viszonyok. A mióta az általános védkötelezettség behozatott, a hadsereg fölszerelése, fizetése stb. az államot terheli. A középkorban, a mikor zsoldosokból állt a hadsereg, a mikor dicsőséges Hunyady Mátyás király, a ki Bécs városát bevette, »fekete seregé«-t a maga zsebéből és a királyi jövedelmekből fizette, akkor igazán elmondhatta: »az én had?eregem«, és elmondhatta Werner, a nagy olasz kompánia vezére és mások, hogy igazi »leibeigen Landsknechten« hadsereg volt, mert ők fizették, ők tartották. De, mikor az ország fizeti és szavazza meg a szükséges költségeket, akkor egy kicsit az államé is a hadsereg, nem csak az uralkodóé, legalább 1869 óta, (Úgy van! Úgy van! a szélsőbalon.) a mikor az alkotmányos megegyezés erre nézve megtörtént; ez így van és senki által kétségbe nem vonatik. Nem esett volna rosszul az ország lakosságának, ha azokban a legfelsőbb kiáltványokban némi vonatkozás történt volna arra is, hogy az a hadsereg az államé is, mert az országnak vérrel és vagyonnal adózó lakossága ezen hadsereg fejlesztésétől nem vont meg semmit, és hogy olyan szépen kifejlődött, abban az ország lakosságának és törvényhozásának is