Képviselőházi napló, 1892. XV. kötet • 1893. deczember 1–1894. február 6.
Ülésnapok - 1892-261
261. országos ttlés I893,"noYeml»er 30-&n, csütörtökön. 19 van egy kis érdeme. (Helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) Tudom, hogy azoknak a kiáltványoknak ilyen fogalmazása czélzás nélkül történik; a hadügyminisztériumban vannak schémák, a melyek még a hajdani »Löbliche k. k. Hofkriegsrath«-ról maradtak meg; jól is nevezem én a katonai bürokrácziát, a mely majdnem olyan konzervatív, mint az egyházi, annyira, hogy sz Ararát hegye inkább lapul le sivai homoksivataggá, semhogy a hadügyminisztériumban a schémák megváltozzanak (Derültség.)Nem tulajdonítok tehát ennek semmi fontosságot. A Hofkriegsrath emberei elővették azt a schémát, meg konczipiálták a kiáltványt úgy, a mint 1. Ferdinánd vagy I. Leopold alatt, Salm vagy Caraffa generálisok idejében csinálták, úgy fogalmazták meg azon schémák szerint a Hofkriegsrath emberei. Csak felvetettem ezt azért, hogy kitüntessem, noha, mondom, fontosságot nem tulajdonítok neki,hogy a XIX.század végének felfogásával és a tényekkel ezek a formák ellentétben állanak. T. ház! Szólani akarok egy a hadseregben s összes véderőnkben létező és folyton növekvő kórról, a mely idestova a honvédségre is kezd kiterjeszkedni. (Halljuk! Halljuk!) Ennek a kórnak jelenségeit mindigsürübben látjuk, és azért érdemes ez a tárgy arra, hogy mivel a magyar parlamentben katonai vita úgyis csak egyszerkétszer van egy évben, itt szóba kerüljön, s annak okait megvitassuk. Ez a tárgy: a katonaság körében egyre növekvő öngyilkosságok száma és a legénységgel való rósz bánásmód. (Halljuk! Halljuk! B. Fejérváry Géza honvédelmi minisiter tagadólag int.) Ne legyen idegessé a t. miniszter úr, én egészen tárgyilagosan fogok szólni. (Halljuk! Halljuk!) B. Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Erről amúgy is legközelebb, a mai nap benyújtott jelentésem tárgyalásakor lesz szó. (Zaj.) Thaly Kálmán: Akkor is, de nekem most tetszik. (Derültség.) En is képviselő vagyok, hát van jogom ehhez szólani, nem csakúgy a levegőbe beszélve, megszavazni a sok milliókat a miniszter úrnak. (Élénk tetszés a bal- és szélsőbalom Zaj Halljuk ! Hulljuk!) B. Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Beszéljen, a mennyit csak akar; hozzá vagyok szokva. (Zaj a bal- és szélsőbalon. Halljuk! Halljuk!) Thaly Kálmán: Annyit beszélek, a menynyit akarok ; nem kommandóra, hanem mint szabad ember, szabad meggyőződésből. (Éljenzés a bal- és szélsőbalon. Derültség jobb felől.) T. ház! Frankfurt am Mainban jelent meg az idén júliusban egy nevezetes tanulmány, a mely az összes európai hadseregekben előforduló öngyilkosságoknak statisztikájával foglalkozik 1869-től kezdve, tehát attól az időtől fogva, a mikor a mi hadseregünkbe az általános katonai kötelezettség lépett életbe, egészen a legújabb időkig. Tanulságos ezeket a számadatokat, a melyekből csak rövid kivonatokat akarod felolvasni, megfigyelni. (Halljuk! Halljuk!) Konstatálja először a tanulmány azt, hogy az osztrák hadseregben — akkor még csak osztrák volt — az öngyilkosságok 1869-ig aránylag kevesebb számban fordultak elő. 1869-ben az osztrák-magyar hadseregben minden 100.000 katonára 85 öngyilkosság esett. És ez a szám folyton, évről-évre növekedett, igy, hogy a múlt év végével lezárt kimutatás szerint jelenleg minden 100.000 emberre 131 öngyilkosság esik. Az összes európai hadseregek közt ez a legnagyobb szám. (Egy hang a szélső baloldalon: A hagyományos szellem!) A német hadseregben már csak 61, az olasz hadseregben már csak 40, a franczia hadseregben már csak 29, kivéve az algíri csapatokat és az ázsiai megszálló csapatokat, a melyekben felmegy 63-ra, de azt tudjuk, hogy az nem normális állapot, mert ott más okok, az égalji és más viszonyok befolyásolják. A belga hadseregben 100.000 emberre esik 24, Angol országban csak 23, Oroszországban 20, Spanyolországban 14, Törökországban pedig majdnem semmi, míg az osztrák-magyar hadseregben 131, és a szám 1869 óta folytonosan gyarapszik. Ebből áll a kórjelenség. Itt is tárgyaltattak egyes öngyilkossági esetek; többek közt a Szombathelytt állomásozó huszárezrednél tavaly több öngyilkosság történt, mely szóba került interpelláczió alakjában, és a miniszter úr azt felelte, hogy némely esapattestnél olykor-olykor öngyilkossági mánia uralkodik, s ő nem tehet róla. Igen furcsa mánia biz' az! Tudom azt, hogy a legtöbb öngyilkossági eset a behívás utáni első hónapokban történik. Nem akarok eltérni a kérdésnek általános emberi oldalától sem; a változott viszonyok, melyekbe az a fiatal ember jut, némelyiknél a szív és az érzelem is közbejátszik, és hirtelenül megunatja vele az életet, s az a szerencsétlen ember, a társadalom hasznos tagjául hivatott fiatal ember elveti magától az életet. Nem tagadom, hogy ily okok is fordulnak elő, bár jellemző, hogy a török hadseregben ilyenek is alig fordulnak elő, azok fatalizmusukban meg tudnak nyugodni sorsukban; hanem, hogy az osztrák hadseregben kétakkoránál is több az öngyilkosok száma, mint a német hadseregben, és háromakkora, mint más európai hadseregekben, az mégis csak gondolkodóba ejti az embert, (Helyeslés a szélsőbalon.) és okvetlenül a bánásmódra kell visszatérni. E tekiu8*
