Képviselőházi napló, 1892. XV. kötet • 1893. deczember 1–1894. február 6.
Ülésnapok - 1892-271
250 271. országos ülés 1898. deezember 18-án, szerdán. Lipót Magyarországgal és Erdélylyel ismét úgy bánt, mint meghódított tartományokkal, s császári parancsok és rendeletekkel uralkodott. (Halljuk ! Halljuk!) Csuda-e, ha ezek után a nemzet minden bizalmát elvesztette fejedelmével szemben; csuda-e, ha ily megpróbáltatások után ismét az önvédelem fegyveréhez nyúlt s kétségbeesésében elszakadni igyekezett attól az uralkodó családtól, mely hazánkat jogaitól, szabadságától megfosztani akarta? Lipót erőszakos uralkodása után hiába igérte, fia I. József az ország törvényeinek tiszteletbentartását, hiába fáradozott Széchenyi Pál érsekünk a nemzet és király közötti békét helyrehozni; kicsordult már akkor a keserűség pohara, s a nemzet önérzetében II. Rákóczy Ferencz szabadság szelleme ült diadalt, midőn az 1705 ik évi ónodi országgyűlésen Józsefet a nemzet trónvesztettnek nyilvánította, s kibocsátotta igazságának győzelmeként a függetlenségi nyilatkozatot. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Nem tartozik beszédem keretébe, hogy a jogosult önvédelmi harcz e fényes korszakával foglalkozzam, csak azért említettem fel, hogy a történelmi emlékezet szárnyain visszatérve e nagy időkhöz, annak szomorúságából, de dicsőségéből is lássuk be a nemzetünket megsemmisíteni akaró törekvés veszedelmének nagyságát. A szatmári békekötés vetett végett a nemzeti ellentállásnak, a midőn hazánk törvényeinek tiszteletbentartása a fejedelem részéről megígértetett, így helyreállott a magyar nemzet s az ausztriai uralkodóház között előbb létezett viszony és törvényeken alapuló kapcsolat. A hirtelen elhalálozott I. Józsefet testvére, Ili. Károly követte a magyar trónon, a ki utolsó férfiivadéka volt a Habsburg fejedelmi háznak. Ez a körülmény s a spanyol örökösödési háború megteremtették egyúttal a kényszerhelyzetet is, hogy hazánk iránt szelídebb s méltányosabb felfogás nyilvánult a fejedelem részéről, melyet az 1715. évben alkotott törvények igazolnak, a melyek szerint Magyarországot, s a császári örökös tartományokat egyéb reális viszony nem kötötte össze, csak a fejedelem személyének közössége, a tiszta perszonál-unió. (Halljuk ! Halljuk !) így jutott el hazánk az úgynevezett pragmatika szankczióhoz. III. Károly királyunk látta azt, hogy fiúörökös hátrahagyása nélkül történendő elhalálozása esetén a nagynevű családnak magva szakad, s az 1687. évi II. és III. törvényczikkek alapján a szabad királyválasztás joga visszaszáll a nemzetre. Az volt tehát egyedül szem előtt tartott érdeke, hogy az Ausztriában s az osztrák örökös tartományokban abszolút hatalmánál fogva már 1713. ápril 19-én életbeléptetett családi trónörökösödési törvényt Magyarországban is törvényerőre emeltesse, elfogadtassa, s így családjának trónját, hatalmának nagyságát s hírnevének fényét előre nem látható messze századokra biztosítsa. (Halljuk ! Halljuk!) Magától értetődik tehát, hogy ezt csak úgy vihette keresztül, hogy éreztetni kezdette sokat szenvedett hazánkkal atyai jóindulatát, fejedelmi jóságát, s egyúttal kötelezte magát Magyarország önállósága és szabadságának törvénynyel biztosítandó megerősítésére. Ily előzményekkel s kedvezőknek látszó behatások alatt ez a jószívű és nemeslelkű nemzet, melynek a megbocsátás, az engesztelődés és feledés sokkal nagyobb erénye, mint hibája, elfogadta a pragmatika szankcziót, úgy, a miként az ma is érvényben van. Madarász József: Sokkal nagyobb bűne, mint erénye. ( Úgy van! a szélső baloldalon.) Barabás Béla : El volt tehát érve a nagy czél, s ÍW uralkodó család trónörökösödési joga messze-messze jövőre biztosítva lett. De valamint a lefelé siető patak folyásában meg nem áll, annál kevésbbé fordul vissza: úgy nem pihent meg haladó folyásában az a törekvés, hogy Magyarország szabadsága korlátoztassék, s törvényes jogai szűkebb és szűkebb térre szoríttassanak. (Úgy van! a szélsőbalon.) Ez a régi törekvés tehát nem változott, de változott annak módja, s most már nem a kétségtelen törvények lettek szembeszökően eltiporva, hanem előállott az a kényelmesebb irány, hogy úgy a fejedelem, mint a császári környezet részéről magyarázni kezdték a pragmatika szankczió intenczióját s az ezt magában foglaló törvények szövegének egyes kitételeit és szavait. És itt csak közbevetőleg érintem meg, hogy e kimagyarázásokból rendszer lett, a rendszer szokássá fajúit, s így történt, hogy ma már az 1867. évi XII. törvényczikknek a közös külügygyei és közös hadügygyei foglalkozó része a pragmatika szankczió természetes folyományaként jelentkezik. Madarász József: Csak ráfogják! Barabás Béla: S ha ez így van, akkor őseink pótolhatatlan hibát követtek el, midőn ezt a pragmatika szankcziót törvénybe igtatták. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Én és a párt, melyhez tartozni szerencsém van, azon viszonyból, melyet köztünk és az osztrák örökös tartományok között a pragmatika szankczió hosszú időkre létrehozott, a fejedelem személyének közössége és ugyanazonosságánál, vagyis a tiszta perszonál-uniónál többet és bensőbb viszonyt el nem ismerünk.
