Képviselőházi napló, 1892. XV. kötet • 1893. deczember 1–1894. február 6.
Ülésnapok - 1892-271
271, országos filés 1893. deczember IS-án, szerdáit. 251 Hogy felvegyem az egy perezre leejtett fonalat, rámutatok azokra az ellentétekre, melyek az erőltetett magyarázatok folytán a jogállapot és a tényleges állapot között csakhamar keletkeztek. Ilyen a hadsereg ügye és a külügy, a melyek régibb törvényeink daczára is, egyedül az uralkodó személyét megillető ügyekké lettek átváltoztatva. Ezeket a nemzet annyira elhanyagolta és megszokta, hogy mire törvényellenességét észrevette, már akkor veszedelmes lett volna ennek bolygatása, mert ez újabban a nemzet és fejedelme közötti bizalmatlanságra s összetűzésre vezetett volna. A nemzet tehát hallgatott, tűrt és remélt. Időközben, a pragmatika szankczió értelmében, Mária Terézia került a magyar trónra, a kire nem kevesebb, mint hat ellenség tört, s a ki koronáját és hatalmát egyedül Magyarország lelkesedésének s áldozatkészségének köszönhette. De a hála ezért? Az elmaradt. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Az 1741. évben egybegyűlt országgyűlés nem eredményezte a várt sikert. Sőt helyzetünk határozottan rosszabbra fordult, mert most már a magyar királyi udvari kanczellária is egészen az udvari érdekeknek szolgáló államminiszterium befolyása alá került. Hadügyet és külügyet a császárné maga, vagy egyes miniszterei látták el a magyarok meghallgatása nélkül; míg a vámügyek és adók a bécsi udvar rendelkezéseitől függtek. És ez a gyámsághoz hasonló helyzet czélzatoaan ugyan, de nem erőszakoskodások folytán jött létre, hanem a gyengeségnek, a meghunyászkodásnak volt eredménye, A nemesek hiúsága lett megczirogatva, a főnemesség az udvari kegyekkel lett behálózva, a nemzeti ügyek iránti közönyösség bámulatosan megfásította a lelkeket, a léhaság, a kényelem szeretete rontotta meg ez embereket, s még a hazafias közvélemény is hidegen nézte ügyeink folyását, mintegy megszokottá vált a bécsi udvar és államminiszteri um korlátlan gazdálkodását s ügyeinkbe való törvénytelen beavatkozást elnézni. Egyszer csak ott állottunk, hogy az ország jogait biztosító törvények, nemzetünk függetlensége és szabadsága már csak a közeli múlt emlékeiben, s a régi pergamen tekén voltak meg. Hála végzetünknek, hogy ily dermesztő állapotok után Mária Teréziát fia, II. József császár követte, különben ki tudja, hogy zsibbasztó álmából mikor riadt volna fel nemzetünk ? (Halljuk! Halljuk!) Hanem mikor József császár nagy, hatalmas és egységes birodalom alkotásának munkája közben egyszerűen félredobta a tervének útjában állott törvényeinket, midőn Magyarországot birodalma egyik tartományának jelentette ki, midőn a magyar kanczelláriának oly szervezetet adott, mely tervének keretébe beillett, midőn a német nyelvet hazánkban hivatalos nyelvvé tette, midőn a magyar szent koronát Bécsbe szállította, midőn az országot kerületekre osztotta, önkényííleg vetett ki adót, állított katonát, midőn császári rendeleteit hol szép szerével, hol fegyveres erővel is érvénybe léptette s midőn ilyenek után állami létünk és nemzeti jellegünk megsemmisítése rohamos léptekkel sietett végbefejezéséhez, akkor riadt fel a nemzet, s akkor döbbent meg nemcsak saját bűneitől, hogy ezeket eltűrte, hanem megrémült az erőszaktól is, mely Magyarországot eltemetni akarta. És ime sírjának szélén is volt erő a nemzetben : ez az erő nemcsak József császárra gyakorolt hatást, de azonnal megnyilatkozott II. Lipót uralkodásának kezdetén, midőn az ország egymásután teremtette meg szabadságát és függetlenségét biztosító törvényeket, köztük az 1791. évi X. és XII. törvényczikkeket. (Úgy van! a szélső baloldalon.) A törvények ugyan meghozattuk, de nem hajtattak végre. A bécsi udvar hagyományos igyekezete nem sokat törődött a mi törvényeinkkel, azért Magyarország mégis a bécsi minisztérium által kormányoztatott, s I. Ferencz uralkodása alatt ismét odajutottunk, hogy a Bécsben létezett magyar kormányszékek már csak a forma kedvéért türettek, de a magyar királynak egyedüli és mindenható kormánya, a császári kormány volt. Nagyon természetes, hogy ily állapotok közé sülyesztve, a franczia forradalom demokratikus, eszméi sehogysem voltak ínyére a bécsi udvarnak, de jó alkalom volt arra, hogy atyáskodó figyelmét egész erejével terjeszsze ki hazánkra, nehogy az eszmék a már újra elszenderíílni készülő s a közönyösségben önmagáról elfelejtkezett nemzet gondolkozását megmérgezzék. S a bécsi furfang csakhamar kieszelte a preventív óvóintézkedések legkitűnőbbjét, a sajtó czenzuráját. íme, a független Magyarországnak most már közölnie sem volt szabad gondolatait, sérelmeit, csak úgy, a mint Bécs megengedte. Az országot a császári titkos rendőrök egész légiója lepte el, és zsandárok szuronya között kezdettek gondolkozni jobbjaink a nemzeti elnyomatás rideg szabályairól. Napokig kellene itt beszélnem, ha hűen akarnám elmondani azokat a jogtalanságokat és törvény tipr ásókat, melyek a negyvenes években már zsarnoki önkénynyé fajultak, s a melyeknek erőszakoskodásai még a fájdalmak sóhaját is visszafojtották a honfiak lelkébe. (Halljuk! Halljuk!) 32"
