Képviselőházi napló, 1892. XV. kötet • 1893. deczember 1–1894. február 6.

Ülésnapok - 1892-267

M7. ortxágo* tUéf 189®. d úgy ezt is komolyan szándékozik beváltani; tanúbizonysága ennek ama terjedelmes emlékírat, mely igen érdekes és nagy szorgalommal és körültekintéssel összeállított mellékleteivel együtt nemrég kezünkbe adatott. Ceak a legnagyobb elismeréssel nyilatkozható m a t. miniszter úr ezen eljárása felett, hogy t. i. nem kész törvényjavaslattal lepte meg az országot, hanem előbb emlékiratban körvonalozta, s általános megbírálás tárgyává tette az általa tervezett reform mibenlétét, g egyszersmind élénkbe terjesztette azon adatokat is, melyek reformmunkálatának alapjául szolgálnak. A t. ház szives engedelmével bátor leszek igénytelen nézeteimet a kilátásba vett adóreform felett röviden előadni. Természetes, hogy oly felette nagy és szövevényes kérdésben, mint a a minő a direkt adók reformjának kérdése, szűk keretű beszédemben csakis a főbb pontokra s különösen az elvi jelentőségű kérdésekre szorítkozhatom. S ha ezeknek megvitatásában a memorandumban kifejezett felfogásoktól eltérő nézetemnek adok kifejezést, úgy kérem a t. miniszterelnök urat, ne méltóztassék ezt kritikaszteri viszketegnek venni, hanem annak tulajdonítani, hogy ily nagy, sokoldalú és bonyolult kérdésben a felfogások szétágazása magában a dolog természetében gyökerezik. Különben a t. miniszterelnök úr bizonyosan osztozik azon nézetemben, hogy a kritika, ha téves is, — s készségesen konczedálom, hogy nézeteim hibásak lehetnek, — legalább annyi haszonnal jár, hogy a megtámadott felfogások helyességét annál világosabban és meggyőzőbben tünteti fel. Mindjárt in medias res megyek, midőn felhozom, hogy már az első, gyakorlati tekintetben legfontosabb elvi kérdésben, — t. i. a czélba vett reform terjedelmére nézve, — eltérő nézeteim vannak, mely ellenvetésemre azonban megjegyzem, hogy csak bizonyos restrikezióval teszem. Midőn ugyanis legelőször figyelemmel végig olvastam a reformtervezetet, akkor bevallom, némi csalódás vett erőt rajtam, mert nem találtam azt benne, vagy legalább nem találtam mindazt benne, mit vártam volna. Azt vártam ugyanis, hogy az adóreform kiterjedjen öszszes közszolgáltatásaink rendszerére, kivéve egyelőre az indirekt adókat s a valódi illetékeket, de beleértve a községi és törvényhatósági közszolgálatokat, s beleértve azon adókat is, melyek nálunk ugyan illetékek ezíme alatt szerepelnek, de benső természetüknél fogva direkt adók, nagyobb részt u. n. forgalmi adók; elvártam volna, hogy direkt adóink, melyek jelenleg kizárólagosan hozadékadók, oly formán szabályoztassanak, hogy merev hozadékadó-ka^ rakterűk, a mennyiben a modern adóteehnika 175 azt lehetővé teszi, enyhíttessék, s bizonyos jövedelemszertí elemekkel impregnáltassanak ; mindenekelőtt szükségesnek tartottam volna, hogy a direkt adóink egymással szemben helyes arányba hozassanak, s hogy azon adónemek, melyek elvi jogosultsággal nem bírnak, kiküézöböltessenek; óhajtottam volna, hogy adórendszerünkben az úgynevezett fundált jövedelem, a vegyes és a munkajövedelem lehetőségig megkülönböztessenek s figyelembe vétessenek; óhajtottam volna, hogy az alsóbb osztályok nemcsak szocziál politikai tekintetekből, hanem, legalább az én felfogásom szerint, egyenesen az igazságosság nevében teherraentesíttessenek, szóval reformot kívántam volna az egész vonalon, oly reformot, mely összes közszolgáltatásainkat egy nagy, szerves egészszé olvasztaná össze, s az adóteher általánosságának és egyenlékenységének sarkalatos elvei mellett bizonyos jogosult szocziálpolitikai tekinteteket is érvényre juttatna. Nem gondolok én valamely ideális adórendszerre, melyet az elmélet talán konstruálhat, melyet azonban az életben megvalósítani soha sem lehet. Hiszen az adók mindenütt a fennálló viseonyokból, a mint történelmileg kifejlődtek, s a váltakozó szükségletből nőttek ki, és minden adóreformnak, bármily gyökeres is, a máimeglévő alapból kell kiindulnia. Ezt az alapot minálunk a két par excellenee hozadékadóban, vagyis a föld- és a házadóban találom. E két adó képezi adórendszerünk, úgyszólván, hátgerinczét, mégpedig nemcsak azért, mivel összegük szerint két legnevezetesebb adónk, hanem sajátságos benső természetüknél fogva is. Mert e két adó az adórendszer legállandóbb, legkevésbbé mozgékony részét képezi; se felemelésük, se leszállításuk egykönnyen nem eszközölhető. E merevségük főképen annak tulajdonítandó, hogy az adóteher, mely itt tisztán a tárgyhoz van kötve, a jelen tulajdonosokra nézve az évek során át már részben vagy egészben amortizálva lett, az adóleszállítás tehát csak növesztené mesterségesen az illető adótárgy forgalmi tőkeértékét, ez pedig nem lenne egyéb, mint ajándék, mégpedig indokolatlan és ki nem érdemelt ajándék a jelen tulajdonosok javára. Másfelől ismét ezen adók felemelése is mindig nehézséggel jár, a miért is, ha az áliamszükséglet ezt megkívánja, inkább másnemű adók szoktak felemeltetni. Már csak ezen oknál fogva is, — ezt mellékesen jegyzem meg, — okvetetlenül szükséges a jövedelemadó, vagyis azon adó behozatala, mely az adórendszer mozgékony elemét képezi, s nehézség és megrázkódtatás nélkül a szükséghez képest felemelhető, vagy leszállítható. A mondottakból következik, hogy az adóteher azon mérve, melyet a föld- és épűletadó képammlHT 7-én, eittwsrwkoii.