Képviselőházi napló, 1892. XV. kötet • 1893. deczember 1–1894. február 6.

Ülésnapok - 1892-267

168 267.országes fiiésl898. deczember 7-én, estttfirtökSn. jegyezni akarok az, hogy ritkán észlelni, hogy a közvéleményben oly kérdés, a mely minden érdeket és — a mi a legkényesebb — minden anyagi érdeket annyira mélyen érint, a közfelfogásban aránylag rövid idő alatt olyan nagy változáson ment volna keresztül, mint ez a kérdés. Magyarországon még csak rövid pár évvel ezelőtt is ellenszenvvel fogadtak mindent, a mi a valutaszabályozásról vagy azzal kapcsolatban mondatott. Minden ember attól félt, és azzal a prekonczepta ideával fogadott mindent erre vonatkozólag, hogy mindenesetre veszteni fog, csak az a kérdés: mennyit. Az adós félt, hogy többet kell fizetnie, a termelő félt, hogy kevesebbet fog bevenni; a termelő az arany árfolyamban prémiumot, védelmet talált a maga számára* stb. T. ház! A t. volt pénzügyminiszternek ezen általam felemlített nyilatkozatát hallva, csaknem lehetetlen kitérni azon kérdés elől, hogy hát már most melyik közvéleménynek volt igaza, annak-e, a mely néhány évvel ezelőtt még csak hallani sem akart a valutarendezésről, midőn a termelő attól félt, hogy terményeit olcsóbban kell majd eladnia, az adós meg aítól tartott, hogy adóssága fejében nagyobb értéket kell fizetni? Vagy annak a közvéleménynek volt igaza, a mely most minden áron csak valutát akart rendezni ? Mert egy bizonyos, tudniillik az, hogy mind a két közvéleménynek igaza nem lehetett; egyiknek tévednie kellett. Épen azért a t, pénzügyminiszter úrnak ezen fontos kérdést nagyon, de nagyon meg kellett volna fontolnia, minden egyes lépésnél. Mint megtörtént dolgot beszélhetem el azt, hogy egy nagyon jó módú vagyonos ember véletlenül tanúja volt, a midőn egyik vendéglőse, a pénz előleges kinálata után sem adta ki egy vendég részére a kért félkupa bort. Hát miért nem adott annak az embernek félkupa bort? kérdezte a gazda. Nem adtam, mert ismerem azt az embert; ha az megiszik egy félkupa bort, összerombol mindent a házánál s üti-veri gyermekeit is, a kik különben is nagy nyomorúságban élnek. T. ház! Én nem állítom, csak kérdem, vájjon nem lehetnek szintén olyan bankárok, kik nem kérdik mi történik Magyarországgal, ha valutáját rendezni akarja? De felolvasom a volt pénzügyminiszter egy más nyilatkozatát is. (Halljuk! Halljuk!) »Ezen kérdésekre ezen általános elvekben adtam meg a választ, kész vagyok precziz formulába foglalni az elveket. A két pénzügyminiszter, mérlegelve az állam minden tényezőinek és legfőbb tényezőinek érdekeit, keresse az igazi, mai forgalmi értéknek lehetőleg megtelelő és attól nem messze eltávolodó oly relacziót, mely hosszabb időnek értékátlagaira támaszkodik, s őszintén ki merem mondani, hogy miután az 1879 —1891-ig terjedő idő átlaga 119°/o, a megállapítandó reláczió nem is lehet sokkal nagyobb, de ne is legyen semmivel kisebb, mint 119; sőt felmehet 120 ig, mert ez a szám a mai árfolyamhoz és az 1879—1891-ig terjedő idő átlagaihoz simul. Ne méltóztassanak azért engem agráriusnak tekinteni, ha azt mondom, hogy nem látok semmi veszedelmet abban, ha a reláczió 120°/o-ban állapíttatik meg, mert ez nemcsak a termelőnek és adósnak kedvező, mert a mai pénznek mai aranyértékét biztosítja számára, hanem nem igazságtalan a hitelezőre és tőkepénzre sem, mert a hitelezőnek meg kell gondolnia azt, hogy a mai papirforint, a mi a zsebében van, és a miből követelése áll, és a mely szurrogátuma az ezüstforintnak, többet ér ma, mint annak külső értéke, vagyis többet ér, mint valódi ezüstértéke. Miért? Mert, hogy a monarchia pénzrendszerét és gazdaságát egy nagy csapás ellen megvédjük, az 1878-iki év második felében, illetőleg 1879-ben adminisztratív útou megszüntettük az ezüstpénz szabad veretesét; ha ma a veretest szabaddá tenné az állam, a mit ugyan józanul nem akarhat senki, mert abból megmérhetlen kára származnék egész közgazdaságunknak, de a mi jogilag lehetséges, ebben az esetben az értékviszonyok egészen mások lennének, a mai papírforint értéke véghetetlen nagy mértékben csökkenne.* A volt pénzügyminiszter úr itt elmondja azt, hogy ha be nem szüntették volna az eziístveretést, azon esetre a papírpénz értéke sokkal kisebb lenne. Csak ép arról az egyről feledkezett meg a volt pénzügyminiszter úr, hogy megmagyarázza, mi lett volna az a rendkívül nagy csapás, mely a birodalomra hárult volna, ha az ezüstveretés be nem szüntetik, holott épen az adós magyar állam és magyar közönség csakis erre lehetett volna a legkiváncsibb. Mégis az igen t. volt pénzügyminiszter úr csak erre nem reflektált. Ezen nyilatkozat hiányában pedig én, ki az ezüstveretés beszüntetését rendkívül károsnak tartom, a yaluta ankét megtartása óta szüntelenül kerestem egész Magyarországon széltében hosszában azt az embert, ki nekem megtudná magyarázni, miért kellett nekünk 1879-ben az ezüstveretést beszüntetni, és ez eljárásunk által úgy az adós magyar állam, mint a magyar nemzet adósságainak értékét feljebb emelni. Őszintén mondva, nem találom sehol. Ez bizonyosan valami nagy államtitok (Egy hang: Nem kaptunk volna pénzt!) de meg vagyok győződve arról is, hogy ha csakugyan titok, ez a nagy titkolódzás nem a magyar nemzet érdekében való, mert a magyar állam és a magyar nemzet nem akart és nem is akar-