Képviselőházi napló, 1892. XV. kötet • 1893. deczember 1–1894. február 6.
Ülésnapok - 1892-267
267. országos ülés 1898. deczember 7-én, esütBrtSkön. 169 hatott adósságainak terhe alól álútakon kibújni. De, az igen t. volt pénzügyminiszter, Széll Kálmán úr elmondott beszédének még több érdekes része is van. A t. ház becses engedelmével folytatom: »Ha tehát a hitelező a mai belső értéknél magasabb értékben kapja meg a relaeziót, panaszra nincs oka, a termelő pedig gondolja meg, hogy neki igen jó, ha a mai elég magas érték szerint állapíttatik meg a relaczió.« A mi azt illeti, hogy ez mikép állapíttassák meg, azt vagyok bátor a t. miniszter úrnak figyelmébe ajánlani, hogy ennek lehetőleg gyors tempóban kellene megtörténnie, mert itt oly érdekharcz hullámzásának a provokálásáról lehet szó, melyet nem tartok érdekéhen állónak sem a kérdésnek, sem az ország nyugalmának, 8 azért ezt a kérdést mielőbb eldöntendőnek tartom. Nézetem szerint azonban ez a törvényhozás kezéből nem vehető ki, mert oly fontos kérdés ez, oly nagy anyagi érdekeket érint, és annyira behatol a legmélyebb rétegekig, hogy alkotmányjogi szempontból semminemű bizalom alapján ezt a törvényhozás a maga kezéből senkinek ki nem adhatja.*, Ezeket hallván, azt hiszem, hogy, valamint én most, épúgy megkérdhette volna az igen t. jelenlegi miniszter úr is, hogy mi történik itt? De miután nem tette, bátor leszek megtenni én, mint országos képviselő, nemzetein érdekében. (Halljuk! Halljuk!) Miért kapjon a hitelező nagyobb relacziót, mint a mennyivel mi neki tartozunk ? Talán nem elég nagy uzsorára kölcsönöztek volt nekünk? Azt hiszem, hogy azzal, a mivel mi tartozunk, ha azt kifizetjük, meg lehetett volna elégedve. Hát a termelő mit és miért fontoljon meg? Miféle alkudozás folyt itt ? Kiegyezkedés alá került volt-e a magyar állam? Ha kiegyezkedés alá került, akkor ki védte az eladósodott magyar állam és nemzet érdekeit? Mert én abban a valuta-ankétben csak a hitelezők érdekvédőit látom. Tény az, hogy e valuta-ankétnek semmi néven nevezendő egyezkedésre szüksége nem lett volna, mert a magyar állam adóssága úgy ezüstben, mint aranyban határozottan meg volt állapítva, s a magyar állam hitelezői soha még abba sem egyeztek volna bele, hogy pl. nem 45, hanem csak 46 frt tartozásunkért fizessünk nekik egy font ezüstöt; még azon esetre sem, ha pl. a viszonyok odafejlődtek volna, hogy tiz font ezüstért kínáltak volna egy font aranyat. Még ezen esetben is azt követelték volna hitelezőink, hogy: »Ti nekünk minden 45 frt tartozás fejében egy font ezüsttel tartoztok, és így minden 45 frt tartozástokéri: nekünk egy font ezüstöt adjatok.« Ha ezen állításomban valaki s különösen az igen t. pénzügyminiszter úr kételkedik, báKÉPVH. NAPLÓ. 1892—97. XV. KÖTET. torkodom megjegyezni, hogy a legszebb alkalom kínálkozik ezen állításom helyes voltáról meggyőződni az által, ha t. i. megkísérteni méltóztatik az aranyforintban felvett kölesönöket ma koronákkal kiegyenlíteni. Vájjon mit fognak arra mondani a hitelezők? Mi szükségünk volt tehát nekünk alkudozni, és miért kellett mindennek olyan gyors tempóban megtörténnie ? A magyar állam miféle érdeke követelte e sürgősséget? Mért nem igyekeztek inkább oda törekedni az állam minden befolyásával, hogy a magyar nemzet a történen dőkről a legtüzetesebben tájékoztassék ? Mért nem magyarázták meg a magyar nemzetnek azt, hogy: ha ti azt akarjátok, hogy még a mostani sajnos viszonyok közt is aranypénz csengjen zsebeitekben, akkor tetemesen föl kell emelnetek ugy az állam, mint az egyesek adósságainak belső értékét, mert az arany bentarthatásáért olcsóbban kell kicserélni terményeinket. De ez még nem elég, a külföldnek nagyobb kamatokat kell fizetnetek ! Egy ily magyarázat után aligha lett volna kedve valutát rendezni a nemzetnek. De, t. ház, mint tudjuk, az igen t. pénzügyi kormány ezt nemcsak nem tette, hanem hegyen-völgyön szólott az ének, a dicshimnusz, (Űgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) hogy majd, a mikor aranykorona cseng zsebünkben, a külföldről csak úgy özönlik a sok olcsó Se ara atos kölesön. íme, t. ház, a valutatörvényt meghoztuk, a szükséges arany is csaknem együtt van, s ha csak az volna hátra, hogy a még hiányzó arany meglegyen, azt hamar lehetne pótolni. De azért kérdem, özönlik-e a pénz a külföldről? Olcsóbb lett-e a kamat? Nem következett be sem az egyik, sem a másik. Szóval az egész valutarendezés, valljuk meg őszintén, egy kissé nagyon furcsán ütött ki. (Derültség a szélsőhalon,) Ismeretes, hogy most mindazok, kik a valuta rendezéséért annak idején oly melegen lelkesültek, most mindenképen igyekeznek magukat mentegetni, épen úgy, mint a hogy ilyenkor szokás. Az igen t. pénzügyminiszter úr a többi között a napokban a ház előtt azzal igyekezett magát vigasztalni, hogy: »Lám a konverziónk azonban mily pompásan ütött ki« Hát, t. pénzügyminiszter úr, engedje meg nekem, hogy a t. ház előtt e konverzióra nézve is elmondjam szerény nézetemet. (Halljuk! Halljuk!) Rövid leszek, összesen csak annyit bátorkodom mondani, hogy nem is tudok képzelni oly korlátolt felfogású hitelezőt, ki az államnak is képes hitelt nyújtani, a kinek ha én azt mondom: »Ime, én tartozom neked 91 forintoddal, azon 91 forint belső értékében 2 1 / 45 része ezüsttel egyenlő; cseréljük ki ezen kötvényedet, úgyis látod, hogy az ezüstérték ingadozó ; adok neked 22
