Képviselőházi napló, 1892. XV. kötet • 1893. deczember 1–1894. február 6.

Ülésnapok - 1892-261

181. orMÉgoi Hét 18VB. november 80-án, ettttbVtffkSn. 7 nem nagyon sokat nyer, s végre, ha lehetséges, csak alantas tisztek vétessenek át. Ezek után még egy másik intézkedésre vagyok bátor rátérni: a honvédlovas ujonezoknak egy sorványban való kiképzésére. Ezt nagyon helyes és szükséges intézkedésnek tartom. Hogy miért? Annak már többször voltam bátor e házban kifejezést adni, s ezúttal nem akarok abba bővebben belebocsátkozni, csak azt jegyzem meg, hogy kívánatos volna, hogy a honvéd - lovasságot lovaglás tekintetében megtartsuk azon a színvonalon, a melyen eddig volt, a két sorvány mellett, mert ennek előnyei ebben a tekintetben tagadhatatlanok, mondom, hogy e színvonalon megtartsuk : szigorúan arra kell törekednünk, hogy egyetlen egy közhuszár se kerüljön a tartalékba a nélkül, hogy pótlovat ne idomított volna, s azt hiszem, hogy ez elérhető lesz. (Fejérváry Géza b. honvédelmi miniszter tagadólag int.) Én azt hiszem, hogy elérhető. Egy másik intézkedés: az altiszti jutalomdíjas helyek felállítása. A miniszter úr körülbelül négyszáz egynehány ily jutalomdíjas hely felállítását czélozza. Ez nagyon helyes. A honvédség a mai keretrendszernél fogva nagyon is rászorul arra., hogy jó és öregebb altisztekkel rendelkezzék. Ez intézkedés lehetővé fogja tenni, hogy jó altisztek a honvédségnél maradhassanak, S a jókat megtartsuk, de én ezzel az altiszti kérdést még nem tekintem végleg megoldottnak, előmozdítja ugyan nagyon a czélt, de én, mint már ennek e házban többször is kifejezést adtam, nagyon helyesnek és szükségesnek tartanám, hogy a hosszú szolgálata és a szolgálatban elöregedett altisztek jövője teljesen biztosíttassék. Tudom, hogy ez teherrel jár, de utóvégre kisebb méretekben talán meg lehet ezt valósítani. Igaz, hogy a hosszabb szolgálatú altiszteknek törvény szerint igény-jogosáltságuk van polgári kisebb állásokra, csakhogy ez nagyon problematikus. Magam is ezredemből nagyon sokat protegáltam, s méltóztassanak elhinni, hogy kitűnő minősítvényíí altiszteket is bizony nehezen tudtam egyes állásokba behozni. Azért mondom, hogy ez is valami jövőjük biztosítására, de nagyon problematikus dolog. A honvédelmi miniszter úrnak én is, de különösen az altisztek, hogy úgy mondjam, nagy köszönettel tartoznának, ha minisztertársait és a polgári hatóságokat időnként újból meg újból felhívná arra, hogy legyenek jobban tekintettel a kiszolgált öregebb altiszteknek elhelyezésére, és hogy lehetőleg tartsák meg azt a törvényt, a melyet e tekintetben hoztunk. Azután, t. ház, a honvédelmi miniszter úrnak egy másik intézkedése a gyalog-századparancs nokoknak a lovasítása. (Egy hang bal felől: Hogy gyorsabban lelőhessek!) Kérem, magam is helyesnek tartom ezt, mert a gyalogcsapatok mozgalmasabbakká tétetnek ez által. A harcztéren a sebesség nagyon megbecsülendő dolog, és minél gyorsabban mozog a csapat, annál több kilátás van a harcz sikerére. Itt is két módozat mutatkozik, melyet esetleg fel lehet használni. Nem tudtam a költségvetésből kivenni, hogy a honvédelmi miniszter úr minő módozatot akar igénybe venni. Az egyik az volna, hogy tulajdon lovakkal lássuk el a parancsnokokat. Ez igaz, jobb volna, de nagyon sok pénzbe is kerülne; a tulajdon lovakat meg kell venni, egész évben tartani, mert azoknak a tartását nem roltatjuk rá a század-parancsnokokra. Ha így megy a dolog, örülök rajta. A másik módozat volna az, melyet a miniszter úr a zászlóalj- és] ezredkiirtösök lovasításánál fog foganatba venni, t. L, hogy a század-parancsnokok a huszárezredek állományából láttatnak el gyakorlatokon és mozgósítás esetén lovakkal. Nagyon természetes, hogy ezen lovak ép úgy kiadathatnak vállalkozóknak, és így tartásuk nem esne egész évben az államkincstár terhére. Azután kilátásba helyezett intézkedés az ezred- és a zászlóalj-kürtösöknek lovasítása; ez is nagyon helyes intézkedés, mert. a mint az előbb mondtam, nagyon is szükséges, hogy sebesebben mozgathatók legyenek a csapatok, Áttérek ezután, — abból az inczidensből, hogy Tóth Aladár t. képviselőtársam megemlítette, — a gyakorlatokra való behívásra. Hanem én egészen más szempontból szólok e dologról. Nem az újonezbehívasról szólok, hanem, mikor gyakorlatra behívják a tartalék-legénységet. Belátom, hogy sokkal többet, legalább egy jó százalékkal többet kell behívni a megengedett számnál, hogy a létszám kikerüljön, mert hát esetleg elmaradások, betegség miatt szolgálatképtelenségek fordulnak elő. Ezt én belátom, hanem azt tapasztaltam, hogy így azután többen, a kik behíva lettek, újra szabadságoltatnak azért, mert az illető csapatok létszáma kivan. Ez igenis, helyes, mert nem lehet velők mást tenni. Csakhogy ezen legények közül sokan szolgálatban álló emberek, a kik eljövetelkor helyetteseket állítanak, azokat fizetik, ezekre nagyon kellemetlen, ha őket visszaküldik, és kárukra szolgál. Ezek maguk, — szegények, — rimánkodnak, hogy, »ha már behívtak bennünket, akkor tartsanak vissza«; e tekintetből itt egy kissé nagyobb vigyázat kellene, és valami módozatot kellene kitatálni, hogy némileg ez az anomália megszüntettessék. De, a min azután határozottan lehet segí-