Képviselőházi napló, 1892. XIV. kötet • 1893. november 9–november 29.
Ülésnapok - 1892-249
178 2 *9- országos ülés 18B8. november 16-án, csütörtökön. hogy a kiknek eladni va]ó erdejük van, azt jelentsék be. De, méltóztatik tudni, hogy a vidéki publikum mennyire indolens, nem is olvassa ezen hirdetéseket, másrészt azonban saj nosan az a hit van elterjedve, hogy a kincstár nem bírálja az ilyen nagyobb aquizicziókat, mert a munka ez által tetemesen megszaporíttatnék, és az ilyen aquiziczióknál nálunk az a másik része a publikumnak azt hiszi, hogy az árban oly nyomás gyakoroltatik az illető tulajdonosra, hogy tulajdonképen ingyen adná oda az erdőterületet. Azon kéréssel járulok tehát az igen t. földmívelésügyi miniszter úrhoz, méltóztassék ezen erdőterületnek az államkincstár részére leendő megszerzése tekintetében valamely radikális intézkedést tenni. Ugy képzelem ezt, hogy a megyei hatósággal egyetéríőleg írassanak össze, tekintessenek meg azon bizonyos területek, és így egyöntetű eljárás által indíttassák meg a mozgalom, mert nagyon sajnos lenne, ha indolenczia folytán a Kárpáthegység használhatlanná válnék. E kérdést melegen ajánlom a t. földmívelésügyi miniszter figyelmébe: különben a költségvetést elfogadom. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Papp Elek jegyző: Herman Ottó! Herman Ottó : T. képviselőház ! Megvallom, hogy Polónyi Géza t. képviselőtársam beszédének hatása alatt kezdem ez alkalommal mondanivalómat. Egyenesen érdeméül rovom fel a t képviselő urnak azt, hogy megtört egy bizonyos varázst, a mely alatt mindenki állott, ki Magyarország közéletének fejlődését és bizonyos osztályok preponderancziáját figyelemmel kísérje. Azt is megvallom, t. ház, hogy én nem mertem volna kimondani azt, a mit Polónyi Géza t. képviselőtársam mondott ki akkor, midőn arra utalt, hogy a kellő helyre a kellő szakembert kell tenni, s hogy ő, a kinek hangja s mondása is messze hallik, jelesen azon osztály ellen foglalt a földmívelés érdekében állást, a melynek ő is egyik tagja, a mikor kimondotta, hogy a földmívelési minisztérium bizonyos osztályaiban ne jogászokat alkalmazzon, hanem az osztály hivatásának megfelelő szakembereket. Tagadhatlan tény, t. ház, hogy bizonyos befolyások iránti engedékenység igen sok és igen nagy kárt okozott Magyarországon; s kétségtelen az is, hogy a jogászi qualifikáczió a törvény tanúsága szerint is az, a mely, úgyszólván, mindenre qualifikált, s a melynek révén kifejlődött az a gyakorlat, hogy más téren a szakszerűség nem érvényesülhetett oly módon és oly mérvben, a mint azt egészséges állami életben megilleti. Ezek után, t. ház, vannak Polónyi Géza t. képviselő úr beszédének oly részei is. a miket én oly merevséggel, a miként ő felállította, magamévá nem tehetek. Én nem tartom azt helyesnek, hogy itt a földmívelésre oly kizárólagos súly fektettessék, mert úgy vagyok meggyőződve, hogy a földmívelés, ipar és kereskedelem oly szerves összefüggésben vannak egymással, hogy azoknak egymásra való közrehatása nélkül egészséges és ép állami gazdasági élet egyáltalában nem is képzelhető. De épen azért, t. ház, mert így gondolkozom, tiszta és világos előttem, hogy mi a mostani alapon egészséges és ép gazdasági életet elérni soha sem fogunk. Egy állam, a mely az ipar terén, a mely nélkül egészséges földmívelés már épenséggel nem képzelhető, nem bir föltétlen rendelkezési joggal, hogy t. i. a saját érdekében a saját szükségeihez képest intézkedhessek ; egy állam, mely ugyan így áll a földmívelés tekintetében is ; egy állam, mely a közös vámterület alapján áll: ezeket az ügyeket soha a maga javára valósággal fejleszthetni nem fogja, és én meg fogom bámulni azt a férfiút, — tartozzék az bármely körhöz vagy osztályhoz, •— a ki nekem egyetlen egy államot tud megnevezni, akár az ó-korban, akár a jelenben, mely másként jutott volna gazdasági megerősödéshez, mint úgy, hogy gazdasági téren maga diszponált mindazon ügyek felett, melyek ennek fejlesztésére szolgáltak. (Igaz! Úgy van! a szélsőbalon.) Hatalmas államtestek, — minő Anglia, — hol már ezek a viszonyok századosán meg vannak izmosodva, — minő Amerika, — nem zárkózhatnak el az elől, hogy időről-időre saját javukra rendszabályokat ne foganatosíthassanak, tekintet nélkül arra, hogy mások mit mondanak hozzá, s nálunk egyenesen szégyenletes állapot az, milyennek csak tegnap is tanúi voltunk, hogy a magyar kormány egy oly eseménynyel szemben, mint a minő a magyar gabonának közbeneső inegvámol tatása, nekünk itt a képviselőházban egyebet nem tud mondani, mint a mit évek hosszú során át mond, konjugálja az intézkedés szavát: intézkedem, intézkedtünk, intézkedni fogunk; de nem látjuk foganatját. (Tetszés a szélső baloldalon.) Ily körülmények közt micsoda is tulajdonképen az a mi földmívelési vagy közgazdasági politikánk? Nekem a legélénkebben eszembe jut az a kor, mikor még a polgári gyermekre nézve nem volt szégyen, hogy foltos ruhában jár; a jó anya, mikor a kabát már kopni és engedni kezdett, folt után foltot rakott reá, és ha, már az a ruhadarab azután elérte a szakadozásnak azt a mértékét, hogy már kis foltokkal nem lehetett megcsinálni, fölment a padlásra és előkeresett sokszor igen tarka-barka szövetet, a mely nem illett többé ahhoz a kabáthoz, hanem jó nagy folt volt, azt is rácsapta, de minthogy
