Képviselőházi napló, 1892. XIV. kötet • 1893. november 9–november 29.
Ülésnapok - 1892-247
130 247. országos Ülés 18B8, november 14>én, kedden. díjaztatnak, azok pedig, a kik küzdöttek a haza szabadságáért, alkotmányos jogaiért, azoknak a szegény honvédeknek koldustarisznya fityeg nyakukban és kegyelemkenyérre vannak szorítva, hogy tengessék életüket. Mert az a 300.000 forint, a melyet a legutolsó ülésszak alatt megszavaztak, csak alamizsna azoknak a honvédeknek, az csak legszűkebb szükségleteik fedezése. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) A hálátlanság magában a társadalomban is nagy bűn, de mennyivel nagyobb bun a hálátlanság a nemzetek életében. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Ez a szennyfolt megmarad a magyar történelem lapjain, hogy itt azok jutalmaztatnak, a kik a nemzet jogai ellen küzdöttek, és a kik megvédték a nemzetet, azok alamizsnát kapnak. (Igaz ! Úgy van! a szélső baloldalon.) Mondok két esetet ennek illusztrálására. Talán nem tudja a képviselőház minden tagja, hogy itt Budapesten két özvegy él nyomorban. Az egyik Vetter tábornok özvegye két leányával, a másik Voronieczky lengyel fegyverbarátunk özvegye. Kegyelemkenyérre vannak szorulva, mert az állam nem gondoskodik róluk, Yetterné kap ugyan kegydíjat, de ez mindössze 400 forint. Áttérek most, t. ház, a miniszteri nyugdíjakra. Az ő nyugdíjukat törvény állapítja meg, erre nézve nem lehet kifogásom. De egy kérésem van a két volt miniszter úrhoz. Mindkettő olyan vagyoni helyzetnek örvend, hogy bizony nem szorul arra az államsegélyre, a mit keservesen kell az adózó néptől az adópréssel behajtani. Én arra kérném a két volt miniszterelnök urat, hogy igen szép hazafias tettet követnének el, ha tekintettel későbbi utódaikra, a kik véletlenül szegény emberek lehetnek, azoknak javára lemondanának nyugdíjaikról. (Derültség a szélső baloldalon.) Most méltóztassék megengedni, hogy még a főispáni nyugdíjakról szóljak. (Halljuk! Halljuk! a szélső baloldalon.) Itt is csak saját megyémre szorítkozva fogom elmondani az eseteket, hogy miért emelkedik mindig az úgynevezett nyugdíjtétel, mért bocsáttatnak el a főispánok olyan hirtelen egymás után, és miért szaporodik a nemzetnek nyugdíj-kiadása. 1867-ben, midőn a kis Tornamegye főispánja megjelent a megyében, örömmel fogadtuk az alkotmányos éra kezdetén, igen tisztességes, jóravaló, becsületes magyar ember volt; nem is volt neki semmi baja mindaddig, míg a tisztválasztás előkerülvén, ukázt nem kapott a kormánytól, hogy minden áron kormánypárti alispánt kell választani. A főispán meg is csinálta a kandidácziót, hogy egy kormánypártit és két volt Bach-huszärt kandidált a lisztán. Természetes, hogy ezek közül egyiket sem kívánta a megye közönsége megválasztani. A főispán úr olyan zavarba jött, hogy kénytelen volt második kandidáczionális lisztát csinálni és ebbe belevenni azt az egyént, a kit a megye közönsége óhajtott, és a kit egyhaugúlag meg is választott. Ez törte a nyakát a főispánnak, mert megbocsáthatlan állapot volt az, hogy ő nem volt képes hatalmának erejénél fogva kormánypárti alispánt választatni, s a nélkül, hogy akarta volna, vagy tudott volna róla valamit, saját kérelmére elmozdíttatott. (Derültség a bal- és szélső baloldalon) Utána a t. kormánynak egy vitéz katonája következett, a ki 48-ban ezredes volt; azt hitték, hogy ez majd katonailag szét fogja robbantani az ellenséget. Ez is nagyon megszelídült; jó viszonyban volt a megye közönségével: mondhatni, hogy közszeretetben állott a vármegyében. De erre is eljöttek a válságos idők: bekövetkeztek a képviselőválasztások. (Derültség a bal- és szélső baloldalon) Ki lett mondva, hogy Torna vármegyének legalább egy képviselője kormánypárti legyen. A főispán mindent elkövetett, a mi módjában volt, hogy azt keresztülvigye, de mégis megtörtént az, hogy mind a két kerületből függetlenségi párti képviselőt küldtek a képviselőházba. Ennek az lett a következménye, hogy ez a főispán nyugdíjaztatott, daczára annak, hogy ingyen kívánja tovább szolgálni a vármegyét. (Mozgás a bal- és szélső baloldalon.) S most áttérek Tornavármegyének bekeblezésére. A kormány, úgy hallatszik, nem elég lojálisnak tartotta Tornát. Elég az hozzá, hogy a főispán 10 évig igen jól érezte magát, mert a status quo megmaradt. Már a 10 éves jubileumát is megtartotta, már arról volt szó, hogy belső titkos tanácsos lesz, mikor egyszer megfordult a dolog, hogy míg azelőtt 6 kormánypárti s két ellenzéki képviselő volt, most lett két kormánypárti s hat ellenzéki képviselő. (Derültség a szélsőbalon.) Ezért aztán a lapok egyszerre azt hirdették, hogy a főispán készül lemondani. Ez érezte a sáfránillatot, (Derültség a szélsőbalon.) és maga adta át lemondását Szapáry volt ministelnöknek. Ez el nem fogadta a lemondást, azt mondva, hogy ő be nem zárhatja a hírlapok száját, ő tökéletesen meg van elégedve vele. De ez csak ürügy volt, mert akkor még nem volt kéznél az új főispán. A főispán nyugodtan hazament s egyszerre mint villám csap le nála a miniszterelnök egy leirata, a melyben fölmenti s egyúttal utódját is kinevezi. Hát ennek is nyugdíjba kellett masírozni! Lehet tehát egy főispánnak akármilyen qualifikáeziója, megyéje akárhogy meglehet elégedve, a mint hogy ezzel is meg volt elégedve a megye, sőt fel is írt mellette: ha nincs meg legszükségesebb qualifikáeziója, a
