Képviselőházi napló, 1892. XII. kötet • 1893. április 26–május 30.
Ülésnapok - 1892-209
90 809, orsü&gfts ölés 18*8, április SMn, »ieo«hato«« azt hiszem, hogy ilyet Ő sem látott. Azt őrömmel elismerem hogy ezen javaslatnak törvényerőre való emelése után rájuk nézve kedvezőbb lesz a helyzet, mert a báromszáz forintos nyomorúság az ötven forintoshoz képest kézzel fogható és szemmel látható haladást jelent. Ez tagadhatatlan. De Krözusok azért, még nem lesznek. Tegnap Polónyi Géza t. képviselőtársam számadatokkal mutatta ki, hogy kiadásaik felülhaladják éveijkint az 500 irtot. En ilyen részletekbe ugyan nem mentem volna, hiszen Póló nyi t. képviselőtársam is a közöny megtörése végett hozta föl azokat az adatokat, a melyeket itt adott elő. Ámde ezekkel sem volt képes a közönyt megtörni. Az észhez és szívhez fordúltak innen, és mindennek eredménye az lett, hogy erről az oldalról jeles emberek ajkán gyönyörű kifejezésekkel a legnemesebb érzelmek és legfontosabb eszmék jutottak kifejezésre, önök azokat megmosolyogják és tündöklő szósznak nevezik. Ez már nem is közöny, t. ház, hanem ellenséges indulat. Pedig amaz értekezleten, melyen a t. minister úr tárczáját kötötte a 300 forintos minimumhoz, akadtak, a kik ezzel egyet nem értve, emelést kívántak; de lelkiismeretük szava egyezerre elnémult, a mint a táreza megkötődött. Azt vetik szemünkre nekünk, ellenzéki szónokoknak, hogy mikor a 300 frtot legalább 400-ra kívánjuk felemelni, nópszerűséget^hajhászunk. Én az ellenkezőjét tudom; hisz a magyar ember nem szeret űzetni, a ki tehát az ő zsebére licitál, azt quasi ellenségének tekinti. Most pedig az ellenzék appellál az adózó polgárok zsebére, és önök korteskednek azzai, hogy ne bántsuk a szegény népet, mert úgy is elég sok a terhe. Igaz, hogy sok, de más ügyekben kellene ezt szívükre venniük önöknek. Valahányszor arról van szó, hogy a nemzeti intézményeket kellene áldozatkészséggel nagyra növelni, szűkmarkúak, szegények vagyunk; de valahányszor a katonai kincstár áli elő újabb meg újabb köve'elésekkel, kitárjuk zsebünket, hogy könyökig vájkáljon benne. Az ellen önöknek nincs szavuk, de aggódnak, hogy felbillenhet az egyensúly, ha a tanítóknak 100 írttal többet akarunk adni. Én egyáltalán nem kívánom az egyensúly megzavarását, s azt hiszem, ez az intézkedés nem is zavarná meg. Csakhogy más téren kellene e költséget ellensúlyozni: ott, a hol a kiadások fölöslegesek, vagy ha szükségesek is, de nélkülözhetők. De itt oly czélról van szó, mely nélkülözhetetlenné teszi a tanítók illő díjazását. Nehéz helyzete vau a tanítónak, nehéz az állammal, nehéz a szülőkkel, nehéz a felettes hatósággal szemben. Az állam megköveteli, hogy a mennyibe előrehalad a műveltség, 8 is haladjon, és a szerint oktassa növendékeit, de megmarad ama minimum mellett, melyet a törvény 25 évvel ezelőtt megállapított. A műveltség terén fokozódtak az igények, de nem fokozódott ezzel arányban a díjazás. Ez teszi érthetővé, hogy ama községeknél, melyek nem voltak képesek az állam támogatása nélkül a maguk erejéből segíteni magukon, kénytelen voltak megelégedni zúgtanítökkal, és olyan eredménynyel, mint a minőt egy most már főigazgató, de valamikor tanfelügyelő ismerősöm tapasztalt. Bement egy zugiskolába s azt kérdezte a tanítótól, hogy a nebulók milyen készültséggel bírnak, és pl. a fizikából mit ^tanultak? »Oh! abból is igen sokat tudnak. Állj fel csak te!« szólítja az egyiket. »Mit tudsz a fizikából? Ismered-e a tüzes embert'?« — »Igen, ismerem.« >Hát mi az a tüzes ember ?« »Az a tüzes ember, a melyik este a temető melletti pocsolyából bennünket ijesztget égő alakjával, és haza kerget.« A tanító megelégedett mosolylyal fordált a tanfelügyelő felé, azt mondván, ez a fizikai tudományuk. Ily tudományok léteznek a zugiskolákban, és a zugiskolák annak köszönhetik létezésüket, hogy sem a nemzet, sem a kormány nem gondolt eddig arra, hogv illő díjazással lássa el a tanítókat. (Halljuk! Halljuk!) A szülőkkel szemben sem irigylendő a tanítók helyzete, mert a szülők szintén követelők a tanítókkal szemben arra nézve, hogy gyermekük tudjon valamit és jóviseletű legyen. De mihelyest kihágást követ el a gyermek s a tanító büntetés alá vonja, rossz és kárhoztatott a tauitó és sokszor meg is iszsza ennek a levét, különösen izraelita polgártársaink iskolájában, hol anny.ra ingadozó a tanító állása, hogy egyegy hatalmasab bernber panaszára elmozdítják helyéből. Kiben bízhatott volna ily körülmények közt a tanítói kar, ha nem a magyar államban, mikor fizetésemelések törtéutek az országban széltében hosszában. Ekkor ő is rágondolt atyjára, a magyar államra, és azt tipasztalta, hogy ennek a magyar áílamn ik van egy édes, és egy mostoha fia. Édes fia, a magyar tanítói kar; örökbe fogadott fia, a horvát tanítói kar. Erről eszembe jut az adoma a gazdag emberről, a kit egy alkalommal megkérdeztek: Uram, hogy van az, hogy önnek fia ezreket pazarol s a feje sem fáj érte, míg ön nagyon szűk markú, mondhatnám, zsugori. Jaj uram, az teheti, mert neki gazdag apja van. A horvát tanítói karnak, a mely pedig csak örökbe fogadott fia a magyar államnak, ilyen gazdag apja van a magyar államban; (Igaz! Úgy van! a ssélső baloldalon.) de édes fiának szűkebb marokkal méri ki illetőségét. Hogyan érthető ez? Ez csak akként érthető, hogy a közönbösség rétege burkolja az