Képviselőházi napló, 1892. XII. kötet • 1893. április 26–május 30.
Ülésnapok - 1892-215
254 2i6 « orszAgoa ülés 1898. mijos 8 An, hétfőn. tettem, hogy nem szándékozom a teljes reformot létesíteni. Horváth Lajosi Most, ez alkalommal! Szilágyi Dezső igazságügyminister: Kérem azt nem méltóztatott mondani. Legyen szabad hát ismételnem, mi az, a mit mondtam, és a mit mondok most is. (Halljuk! Halljuk!) Igen is nem szándékozom a perjogi reformokkal addig várni, míg a már jelenleg előadói tervezetben készenlevő' perrendtartás a dolog természeténél fogva kikerülhetetlen idő elmúlásával törvénynyé válik. Ez az a mit mondtam. A második pedig az, hogy én ennek a javaslatnak gyökeres átdolgozását ellenzem. Ezt sem ott nem mondtam, sem sehol. A jogügyi bizottságban egyenesen azt az álláspontot foglaltam el, hogy minden módosítványt, még a legapróbbat is, a legaggodalmasabban méltatnunk kell, és minden elfogultság nélkül minden részletében a javaslatot módosíthatónak jelentettem ki. (Úgy van! jobb felől.) Ez az, a mi ott alaposan meg lett vitatva, és a mi ott van a bizottság jelentéséhez mellékelt szövegben, az a jogügyi bizottság alapos megvitatásának a kormány belenyugvásával való eredménye, és ott a kormányjavaslatnak alapos teljes revíziója történt. Ez az, t. ház, a mit ezen utolsó két állításra kijelenteni szükségesnek tartok. A mi az érdemleges okokat illeti, azokra ksz alkalmam a holnapi nap folyamán egész terjedelmükben válaszolni. Molnár Antal jegyző: Wlasics Gyula! Wlasics Gyula : T. ház ! Horváth Lajos t. képviselőtársamnak nézetét jogi dolgokban oly nagyra becsülöm és jogi álláspontja iránt mindig annyi tisztelettel viseltettem, hogy egész őszintén megvallom, hogy minden alkalommal; a mikor vele ellentétes nézeten voltam, mindig szükségesnek tartottam újra és újra átfontolni, hogy vájjon nem tévedek-e én. Ezen alkalommal is mindazokat az érveket, a melyeket fel tetszett hozni, újra és újra magamban át és átgondol tam, de azért a conleusiora nézve nem érthetek egyet mélyen t. képviselőtársammal. De egy tanácsát most is követem, t. i. biztosíthatom a t. házat, hogy tartózkodni fogok attól, hogy a szóbeliségnek és közvetlenségnek akár mint elvnek, akár mint perjogi rendszernek előnyeit fejtegessem az elavult Írásbeliséggel szemben. Erre, t. ház, sem e házban, sem e házon kivííl szükség nincs, mert a magyar közvélemény óhajtja, hogy abból az igazságszolgáltatási állapotból, a melyben jelenleg sinylünk, minél előbb kibontakozzunk. De épen azért ma, — és előre is kérem, ne méltóztassanak félreérteni, — midőn a perjogi reformnak első alkatrésze képezi bírálatunk tárgyát, talán nem egészen felesleges szerény figyelmeztető szavun • kat felemelni bizonyos illúziókkal szemben a melyek t. i. soha el nem érhető eredményeket, telj esi thetlen vágyakat fűznek a perjogi átalakuláshoz. Semmi sem természetesebb, mint, ha azok, a kiknek csak az érzelmi világa nagy jelszavakkal van előkészítve e perjogi átalakulásra, a jelenlegi írásbeli törvénykezési állapot önsúlya alól feltekintenek a szóbeliség eszményére a perjogi reformban panaceát, csodaszert látnak. Csodaszert mely egy csapással szünteti meg összes igazságszolgáltatási bajainkat. Csak ilyenekben ne higyjünk, t. ház, és ne feledjük soha, hogy csodaszerek csak ott vannak, a hol azokban hisznek. Nem akarom a reformokhoz kötött jogos reményeket lehangolni, sőt bátran állíthatom, hogy nincs igazságügyi intézmény a melyhez alaposan több reményt fűzhet a közönség, mint a szóbeliség perjogi rendszeréhez. Hisz ez a rendszer az, mely biztosítja, hogy a lényeg győzedelmeskedhetik az alakiság fölött, és nem engedi meg, hogy a forma üljön diadalt a lényeg fölött. De azért idejekorán kell kiirtani a csodaszer babonáját, mert az ily előítélet elérhetlen magasra helyezi az intézmény hatásának mértékét és eredménye rendszerint a csalódás. Ezzel pedig együtt jár a reformnak és a reform továbbfejlődésének disoreditálása. (Helyeslés jobb felöl.) Van, t. ház, még egy másik illúzió, a melyre Síintén ráakarok mutatui. Ez már inkább a szakembereknél van néhol elterjedve, főt némely legislatiot is tévedésbe ejtett, és ez az, a mire már Horváth Lajos t. képviselőtársam is rámutatott, mintha a szóbeliség és közvetlenség valami önczél volna. Egy elszigetelten álló formális elvül állítják oda, a melyből ridegen vonják le a pernek úgy belső mint külső szerke zetében következtéseiket. Sohasem szabad pedig a szóbeliségnek más jelentőséget, mint az eszköz jelentőségét tulajdonítani a per anyagi czéljára, az igazság felderítésére. Úgy a szó, mint az írás hatalmas technikai eszköz. Mindkettő a maga helyén hatályosan érvényesülhet és kell is érvényesülnie. A szóbeliséget kizárólagossá tenni nem egyéb, mint a szóbeliség egyoldalú doctrinai formalismusa. Ez az írásbeli elem visszaélései ellen felébredt természetes visszahatás fanatikus kifolyása. Kísért némely német tankönyvben. Minthogy általában a bíró informálásának tökéletesebb módja a szó, mint az írás, kell, hogy az írásbeliség mindig csak alárendelt eleme legyen a modern pernek. Sut a legnagyobb óvatosság szükséges, hogy a természeténél fogva terjeszkedni szerető Írásbeli e:em meg ne fojtsa a szóbeliséget. A mit azonban mindenesetre ke' íülni kell az a szőrszálhasogató elmélet, mely a
