Képviselőházi napló, 1892. XII. kötet • 1893. április 26–május 30.
Ülésnapok - 1892-215
§48 11B « *»**#«» «l«s 1898. »ájng Mn, nettón. közreműködésével és azoknak eskü alatti kihallgatásával, szembeállítva azt azzal a bizonyítási rendszerrel és eljárási alapelvekkel, melyek az 1868 : LIV. törvényczikkben foglalvák, a bíró személyiségét állítják előtérbe. Mert minden szabad méltatísi rendszer, szemben a legális rendszerrel, egy bizonyos subjectivismust eredményez azzal a látszólagos objeetivismussal szemben, mely az utóbbiban foglaltatik. Az eddigi eljárás képes volt a per anyagát petrifikálni és tulajdonkép az eltérésnek a mostani rendszernél, csak a jogkérdésben szabadna állnia. De azon rendszer folytán, melyet mi most törvénybe akarunk iktatni, a hol nem óhajtjuk és nem is vagyunk képesek a per anyagát minden vonatkozásban a felebbezési bíró elé változatlanul előállítani, a hol minden ténynek és bizonyítéknak jelentősége és vonatkozása az egészre jöhet csak megítélés alá, ott szükségszerül eg, még ha a különböző fokokon egyenlő tehetségű, képzettségű és megbízhatóságban egyaránt kitűnő egyének is ítélkeznének, a bíró snbjectiv felfogásának különbözőségénél fogva, a jogkérdés azonossága mellett és egyenlő felfogás mellett, az ítéletek különbözősége könnyebben állhat elő. Ezt átérezte minden törvényhozás, a mely az írásbeliségről és a legális bizonyítási rendszerről egy szabadon méltató rendszerre ment át; s mennél tisztábban vitte ez utóbbit keresztül, annál inkább volt kénytelen ezen általunk jelzett jelenségekkel számolni, és a jogorvoslatokat szűkebb térre szorítani. A jogorvoslati rendszer meghatározásánál, végtére abból is kell kiindulni, hogy soramás ügyekről van szó, s hogy ez ügyek természete és a felek személyes közreműködése, a mely a képviseleti kényszert az elsőfokú eljárásban szükségszerüleg kizárja, a mikénti rendezésre visszahat. A jogorvoslatnak olyannak kell lennie, a melylyel tényleg élhetni lehessen a nélkül, hogy az a félre nézve, a ki azt foganatba veszi, az esetek túlnyomó nagy számában túlságos gazdasági hátrányokkal járjon. Messzebb, mint a javaslat ment, alig lehet menni. Mert mi a javaslat alapelve? Minden elsőfokú ítélet ellen jogorvoslatot nyújtani! A jogorvoslatok tekintetében azonban kikerűlhetetlenné vált bizonyos értékkategoriák felállítása, annál is inkább, mert a járásbíróságok hatáskörét, mint sommás bíróságokét, nemcsak felfelé emeltük és kiterjesztettük, hanem lefelé is. Az értékhatár elejtése, és annak az elvnek keresztülvitele, hogy minden sommás ügyre nézve a jogorvoslat egyenlően állapíttassák meg, szóbeli eljárás keretén belül meg nein valósítható. Mert ha a törvénybe az elvet be is iktatjuk, úgy annak érvényesülése oly feltételekhez volna kötendő, melyek magát az elvet csak mint látszólagosat tüntetnék föl, de az érvényesülést lehetetlenné tennék. Eltekintve attól, hogy ily elv felállítása mellett a jogorvoslati rendszerben a felek személyes közreműködését érvényre juttatni nem lehet, hanem képviseleti kényszert kellene statuálni, mely a jogorvoslatnak nagymérvű megdrágítását vonná maga után a jogkereső közönség rovására, az illetékrendszerben a jogorvoslat használatát szintén igen magas illetékhez kellene kötni, és ezen felül a jogorvoslat alaptalan használatát minden esetben nagy összegű birsággal kellene sújtani. De még ez sem meríti ki a megszabandó feltételeket. Magát a bírói szervezetet teljes változtatásnak kellene alávetni. A személy szaporítások a felső bíróságoknál a törvényhozási intézkedések állandó tárgyai volnának. Az igazságügyi tárcza költségei évről-évre fokozottabb mérvben nőnének, és a czéí, a mely elérni szándékoltatott, tényleg elérhetővé még sem válnék. Azok a ezélszerűségi szempontok, a melyek eddigelé még minden államot arra bírtak, hogy a jogorvoslati rendszerben egyik-másik irányban az ügy értéke vagy természete szerint korlátozásokat állítson föl. oly erősek, hogy azok elől kitérnünk nem lehet, és a perjogi reformok tekintetében valóban a veszélyes kísérletezés terére lépnénk, ha ellenkező alapon szerveznők jogorvoslati rendszerünket. Azok az irodalmi és parlamenti küzdelmek, melyeket e kérdés tekintetében úgy nálunk, mint más államokban folytattak, két szempontból szokták az általunk javasolt korlátozásokat megtámadni. Az egyik szempont az, hogy ily jogorvoslati rendszer a törvény előtti egyenlőséget sérti, és hog3 r minden állampolgárnak joga van követelni, hogy pe es ügye az állam részéről egyenlő elbánásban részesüljön, hogy a biztosítékok, melyeket szolgáltatnak, a per tárgyától és értékétől teljesen függetlenek legyenek. A másik szempont pedig az, hogy az ily jogorvoslati rendszer a socialis különbségek élesbítését vonja maga után, különbséget tesz a szegény és a gazdag ember pere, közt s az előbbit nem részesíti azon jótéteményben, mely a törvényben a gazdag ember perére nézve meg van állapítva. Az első ellenvetésre nézve csak azt jegyzem meg, hogy a jogorvoslati rendszert >a felebbezésnek velünk született joga* alapján szervezni nem lehet, és a törvény előtti egyenlőség elvét az eljárás keretén belül nem a perbeli alakok, hanem az anyagi jognak azonossága van hivatva