Képviselőházi napló, 1892. XII. kötet • 1893. április 26–május 30.

Ülésnapok - 1892-206

2<M£, srszá^os ttíés IW%, április 28-An, sieráán, 1 ssepette; de ha máshol, ágy itt fokozott mértékben áll az, hogy nem az állás adja meg az egyén tekintélyét, hanem az egyénnek kötelessége, hogy kellő viselkedésével megszerezze önmagának és állásának azt a tiszteletet, a mely megilleti. Ezt pedig generális szempontból megítélni nem lehet, mert, hogy a tanító mikép szerezze meg magának a tiszteletet, azt azok a localis viszonyok, helyi körülmények állapítják meg, a melyek közt működik. Ha egy félreeső falú tanítóját a nagyváros modern légkörébe állítjuk, vagy a nagyvárosi tanítót küldjük kis, elmaradott helyre, egyik sem fog azonnal kellőleg érvényesülhetni. És azért nem szabad a tanítókat n tisztviselők, vagy állami alkalmazottak egy osztályával sem rangsorozni, parificálni. A társadalmi állást, mint említettem, a környezet állapítja meg, a tanítót pedig sohasem szabad teljesen emancipálni azon befolyásoktól, a melyek közt a nép él, mert akkor nem volna képes azon körülmények közé egy életrevaló és küzdeni képes generatiot tanítani és nevelni. Környezetéből őt ne a nagyhangú frázisok, öntúlbecsűlés, fegyelmezetlenség, mértéktelenség különböztessek meg, mert így bármily nagy illetményeket adjunk is, azok a kellő tiszteletet nekik megszerezni nem fogják. Igénytelenség, kötelességtudás, erkölcsi integritás, példa* élet emeljék környezete fölé, és meg lesz a kellő társadalmi állás, a kellő tisztelet akkor is, ha ruházatuk nem is a legdivatosabb szabású. És kénytelen vagyok ezt ismételten és hangsúlyozva kijelenteni, azon önmagát túlbecsülő utilitarius hanggal szemben, mely a kérvények nagy részéből kirí. Mert ha ideális törekvés, ügyszeretet, hivatása iránt való viselkedés nem vezeti a tanítót, a mely kész megküzdeni minden nehézséggel és kötelességének teljesítése tudatában leli legszebb jutalmát, akkor az illető nem méltó a tanítói névre és nem fogja neki megadni a köztiszteletet a legdúsabb jutalom sem. Hagyja oda az ilyen azon szent csarnokot, mely a népnevelésé. (Helyeslés jobb felöl.) Adjon helyet azoknak, a kikben ideálok, lelkesedés él, mert az ilyen be fogja látni, hogy a mostani rendezéssel a néptanítói pálya megadja mindenkinek azt, a mire jogos igénye lehet, és hogy e pályán a kötelesség teljesítése, ideális törekvések kellő elismerésben és jutalomban részesülnek. De, hogy tovább haladjak a javaslat ismer tetésében, a mellett, hogy a minimális 300 frtot e javaslat most már az egész vonalra kiterjeszti, még egy nagy fontosságú előrelépés is van e javaslatban, t. i. az, hogy az ötödéves pótlék intézményét az összes néptanítókra kiterjeszti. Megállapítja, hogy öt évenként a törzsfizetés után ÍO°/o több jövedelem adatik a tanítóknak, úgy, hogy 55—60 éves korában a legszegényebb falú tanítója is 510 frt biztos jövedelemmel, s annak idején ezzel a nyugdíjalappal fog birni. Hogy mit jeleut ez, azt csak az fogja méltányolni, a ki megfigyelte a kicsi állomásokon minden remény nélkül nyomorgó tanítók eddigi helyzetét, mert e javaslat most már az 510 frt biztos jövedelemmel és ugyan oly nyugdíjigénynyel a jólétnek oly biztos kilátását nyújtja, a milyet eddig remélni nem mertek, (Helyeslés jobb felől.) Ezen terheket azonban, a melyeket úgy a minimum kiterjesztése, mint az ötödéves pótlékok okoznak vagyontalan kis községeinkre, vagy felekezetekre feltétlenül ráróni nem lehet; gondoskodni kellett arról, hogy ott, a hol a község az 5°/o-os iskolaadót már fizeti, vagy ott, a hol a felekezet azt kéri államsegély alakjában, a többköltség megadassák. Ezt coutemplálja a javaslat. De méltányos, hogy ezen államsegély mellett fokozottabb állami felügyelet érvényesüljön. Megkívánja azért a, javaslat azt, hogy nem qualifikált tanítóknak e segély meg ne adathassák és fentartja az államnak a tanítói állásokban való megerősítést, a tanítók fegyelmi ügyeinek felülbírálását, s a tanítók ellen a fegyelmi eljárás megindíthatását. De bármennyire közérdekűek is e fentartások, és bár nem hatalmi érdek mondatta a javaslatot, hanem egyedül csak a népoktatás vitális érdeke, mégis bizonyos izgatottsággal, elégedetlenséggel találkozunk ez irányban is, még pedig egyebek közt nem kisebb tekintély részéről, mint az aradi görögkeleti román zsinat, a mely ezen intézkedésekkel autonómiáját látja sértve, holott e befolyás csak annyi, a mennyit az oktatás és az immineus közérdek megkívánnak. Hisz van rá példa elég, hogy a felekezetek nem qualifikált, képtelen egyéneket alkalmaznak, a kik nem előmozdítói, hanem veszélyeztetői a közművelődésnek. Ily egyének jólétéhez állami segélylyel hozzájárulni valóban meg nem engedhető. De arra is van példa, hogy egyes iskolákban oly egyének vannak alkalmazásban, a kik nem barátjai a magyarságnak, a magyar állameszmének, (Általános, élénk helyeslés.) a kik olyan generatiot törekszenek nevelni, a mely ellensége a mostani állapotoknak. (Általáno$, élénk helyeslés.) Ily egyének anyagi jólétét a magyar állam segítse? Azt mondom, t. ház, példátlan nagylelkűség az a magyar államtói, hogy megnyitja pénztárát a felekezetek és a nemzetiségek előtt, és állami segélylyel teszi képesekké őket a felekezeti és nemzetiségi iskolák fentartására. De példátlan dőreség is volna, ha ezt megtenné a nélkül, hogy legalább is ennyi, a legminimá-