Képviselőházi napló, 1892. XII. kötet • 1893. április 26–május 30.

Ülésnapok - 1892-211

211. országos Illés 189JÍ. május 3-án, szerdán. 139 vesztett reményeik romjairól kétségbeejtőleg kiáltanak a törvényhozáshoz: Ne csak reménynyel, biztató ígéretekkel tápláljátok immár, hanem adjatok kenyeret. (Úgy van! a szélsőbalon.) Es valóban, nekem úgy tetszik, ha a mai kor társadalmi követelményeit, a megélhetés nehéz viszonyait tekintjük, mintha a tanítók az ország minden részéből beterjesztett kérvényeikben nem is az ő nagy, nemes és nehéz munkájuk megjutalmazását, Innem csakis a maguk és családjuk fentartásának, existentiájuknak biztosítását kérnék tőlünk. Ugyan kérdem, micsoda az a hét-hat —- vagy ötszáz frt egy intelligens és legtöbbször nagy családdal bíró egyén számára? Semmi. Azt hiszem, ezt bizonyítanom felesleges, mert nincs közöttünk senki, a ki ezt ne értené, Hát ha még azon nagy állami és nemzeti érdekeket tekintjük, a melyeket a mi tanítóinknak szolgálniok kell, és ha figyelembe veszszük a nevelés és oktatás munkájának nemességét, de egyszi rsmind igen nehéz és terhes- voltát, és hí elgondoljuk azt, hogy egy hivatását, átérző és amink megfelelni akaró tanítónak minden érzelme, minden gondolata, testi és szellemi ereje, minden munkája a nemzeti kuliurát érdekli, és így magát a nemzetet, akkor, t. ház, lehetetlen be nem látnunk, el nem ismernünk azt, hogy a nemzet ezen munkásainak javadalmazása egyáltalában nincsen arányban azon nagy és nemes munkával, a melynek teljesítésére vállalkoztak, s a melynek teljesítését tőlük várjak, sőt megköveteljük, nincsen arányban, sőt még a tisztességes megélhetésre sem elegendő az. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) A t. minister űr ugyan, valamint a t. előadó úr is, másképen gondolkodnak. Ok a 300 forintos minimum mellett érveltek, és érvelésüknek következményeképen kijelentették, hogy bizony ez olyan összeg, a melyből a tanító tisztességesen megél. Nos, hát én elhiszem, hogy valamint általában minden mellett, úgy a 300 frtos minimum mellett is lehet egy vagy más tekintetben érvelgetni; de midőn ezt egyrészről elismerem, másrészről meg határozottan állítom azt, hogy ámbár órák vagy napok hosszán lehetne beszélni erről, de még sem lehetne megdönteni azt az egyszerű tényt és igazságot, hogy a 300 frt minden tekintetben, minden körülmények közt felette kevés. Az meg azután, legalább szerintem, érvelés számba is alig mehet komolyan, a mit a t. előadó úr a tanítók terménybeli fizetéséről mondott, midőn azt állította, hogy az mennyire előnyös. Hát, t. előadó úr, nem előnyös. Látszik épen ennek az érvnek a felhozásából, hogy a t. előadó úr ezt a dolgot vagy csak hallomásból, vagy pedig talán valamely conventionalis látásából, papirosról ismeri . . . Kammerer Ernö előadó: Distingválni kell! Madarász Imre: .... de hogy az az életben, a gyakorlatban mit jelent, azzal egyáltalában nincs tisztában. Az egyházi és iskolai hivatalnokok terménybeli fizetése, határozottan merem állítani, mint ezt a tapasztalásból is tudom, a legtöbb helyen és a legtöbb esetben káros; káros pedig azért, mert az illető hivatalnokok ilynemű fizetése oly annyira silány, hogy azt nemcsak hogy jó számba, de még csak középszámba is venni teljesen lehetetlen (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Oly annyira silány ez a terménybeli fizetés, hogy ha az a lelkész meglehetős kenyeret akar enni, akkor erre a czélra kénytelen a piaezon venni a búzát, mert fizetés fejében kapott, úgynevezett dűlt búzából nem süttethet jó kenyeret, és midőn & piaezon 7—8, sőt 9 forinton veszi, a kenyérre való búzát, addig a neki adott búzát még 4—5 forinton sem adhatja el. Kérdem tehát, miként élhetne meg ezen 300 forintnyi fizetésből a tanító, midőn a piaczi árak folytonosan változnak és növekednek? Az ily érvelések tehát egyáltalában nem állhatnak meg, és Őszintén megvallom, hogy kivétel nélkül ily fajtáknak tartom mindazon érveket, a melyek eddig a 300 forintos minimum mellett felhozattak, de melyekről jeleideg egyenkint és részletesen szólni nem akarok. Van azonban a t. minister úrnak egy érve, a melyre nézve némi megjegyzést kívánok tenni. (Halljuk! Halljuk!) Ez az a kijelentés, hogy a 300 forintos minimumnál megállapított minden magasabb minimum az államkincstárnak nagy terhére esnék. Ez elég nagy s e'.ég fontos érvnek látszik első tekintetre. Nézetem szerint azonban, csakis első tekintetre látszik ilyennek, mert ez az érv igen sokat vészit a maga jelentőségéből akkor, ha elgondoljuk, hogy hiszen itt nemzeti kultúránk fejlesztéséről van szó, a melyért pedig eleget áldozni s elég terhet viselni sohasem lehet. (Helyeslés a szélsőbalon.) De veszít ez az érv a maga jelentőségéből akkor is, ha elgondoljuk, hogy hiszen épeu az államkincstár érdekében nem lehet panasz a kulturális kiadások nagysága iránt, mert hiszen mi az, a mit eddig az államkincstár c czímen elköltött? A 15 millióból legfeljebb öt milliót, vagy talán még ennyit sem költ. Úgyannyira, hogyha a néptanítók által kivánt legmagasabb minimum elfogadtatnék is, még ez esetben sem viselne az államkincstár a népiskolai közoktatás czímén olyan terhet, mint a minőt eddig maguk a fe'ékezetek viseltek. (Helyeslés a szélsőbalon.) Részint tehát ezért, részint pedig azért, mert minden más tárcza a közoktatásügyi tárczához viszonyítva úgyszólván fejedelmi javadalmazásban részesül az államkincstártól, a t. minister úrnak 18*