Képviselőházi napló, 1892. XII. kötet • 1893. április 26–május 30.

Ülésnapok - 1892-210

iáo 8Í0. »FSüáf«s fflés liW. ra&Jns 2-&n, keMeBu indulva, mindenütt meg kell indulnia a törekvésnek a fizetések feljebb emelésére, úgy, hogy ma, holnap a 300 forintos fizetés valóban csak ki vétel legyen, a rendes állapot pedig az ennél nagyobb fizetés.« Egész nyíltan besallom, hogy én ennél hatalmasabb argumentumot álláspontunk védelmére nem igen találhatnék, mint ezt. Mert mit mondott az államtitkár úr? Azt, hogy ez az első szakasz, vagyis a 300 forint minimumnak megállapítása, már anachronismus, az ma már meg nem állhat, az ma már semmis, és túlhaladott álláspont. (Igazi Úgy van! a baloldalon.) Ha már most ez igy van, a mint azt a t. államtitkár úr bevallja, és azt hiszem, hogy a mit a t. államtitkár úr mond, azt egyszersmind elfogadja a minister úr is, mert a minister és az államtitkár egy politikai személyiség; a t. minister úr tehát azt mondja, hogy ez ma már egy tarthatatlan állapot: már most kérdem én, hogy ha ez tarthatatlan állapot, miért kívánják törvénybe iktatni, és miért köti e minimumhoz a t. minister úr tárczáját? Ez annyit jelent, hogy tegyünk a törvénybe olyat, a mi ma már tarthatatlan és szentesítjük azt, a mi ma rossz. (Igaz! Úgy van! a baloldalon.) Én ezt a logikát nem értem, és kénytelen vagyok kinyilatkoztatni, hogy ez politikai immoralitás. (Igaz! Úgy van! bal felől.) De abban a passusban, a melyet a t. államtitkár úr mondott, még több is van. (Halljuk! Halljuk!) 0 t. i. kilátásba helyezi a tanítóknak, hogy csak várjanak, majd ma-holnap jobb lesz az állapot. Ma-holnap alatt a magyar ember azt érti, hogy még elmúlhat 10—20 esztendő is, mert e szónak: ma-holnap, ez az értelme. De hiszen már a második generatio vár, már 25—26 év óta várnak a tanítók, s őket megint azzal biztatni, hogy valamikor jobb lesz, az máikegyetlenség s nekem itt eszembe jut az a történet, hogy egy hatalmas úrnak voltak jobbágyai, a kik ínségbe jutottak, és mikor elmentek ahhoz a nagy úrhoz és elpanaszolták állapotjukat s kérték, hogy segítsen rajtuk, az az úr, megveregetvén mindegyiküknek vállát, azt moiidta: Édes fiaim, legyetek nyugodtak és csendesek, én majd fogok nektek valamit — ígérni. (Derültség a baloldalon.) Ezt meg is tette. Ígért nekik valamit, megmutatta az ügye-fogyott éhezőknek, hogy ott van a sövényen a madár, tessék, az a tietek, koppaszszátok meg, süssétek meg magatoknak; igen, de előbb meg kell fogni; azt azonban nem tudták megtenni. A t. közoktatásügyi minister úr április hó 29-én ezeket monda: »(olvassa) : »Igaz, t. ház, azon érvek sorában, a melyeket a 300 forintos minimum megállapítása mellett felhoztam, ezen egész ügynek pénzügyi oldala is szerepel. De utóvégre nem ez az oldal az, a mi végleg döntött és dönt, hanem a felekezetekkel egyetértőleg a felekezetek hozzájárulásával kellett egy oly állapotot megteremteni, stb.« Ezt mondja a minister úr. Figyelmeztetem a t. minister urat arra, hogy mikor a közoktatási bizottságban előfordult ez a dolog, s épen én voltam szerencsés a 400 forintos minimumot kérni, akkor a t. minister úrnak egyetlen egy argumentuma volt, és ez a pénzügyi akadály. Előbb tehát foglalkozni kívánok egy pár szóval ezzel a pénzügyi akadálylyal, hogy hogyan állunk ezzel ma. (Halljuk!) Ugy állunk vele, hogy 1891-ben, a zárszámadások szerint, 30,580.711 forint a pénztári felesleg: az 1892. évi kimutatás szerint az 1892. egész évi bevételek összege 27,371,130 forintal kedvezőbb, mint 1891-ben. Ez a tömérdek millió természetesen kapott elhelyezést; de az 1893. évi költségvetésben is 470.122 forint a felesleg. Ezek számok, t. képviselőház, a melyek igen sokat bizonyítanak. És itt is meg lehetne már kérdezni; hogyan van az, hogy ennyi feleslegből a szegény tanítóknak mai napig sem jutott hatszázezer, vagy nyolczszázezer, vagy akár egy millió négyszázezer forint ? De hiszen vannak későbbi adataink is; és ezen későbbi adatok közt van a t. pénzügy minister úrnak április hó 21-én tett nyilatkozata, a melyre már a múltkor hivatkozott Sima Ferencz t. barátom, és mai napon Szinay t. képviselő úr. Wekerle pénzügyminister úr április hó 24-én akkor, mikor Horánszky Nándor t. képviselőtársamnak beszédére felelt, ezeket mondotta: »Sokkal egészségesebb ' politikát követhetnének azok, a kik utánunk jönnének, most, mikor tele kincstárral vehetnék át az ország kormányát, mintha nekik kellett volna azt előbb megtölíeni.« T. képviselőház ! Mióta a világ világ, s Magyarország Magyarország, pénzügyminister igy nem nyilatkozott; én legalább nem emlékezem. Mert mi az a tele kincstár? Én ez alatt igen sok millió fölösleget képzelek. Már most kérdem én az igen t. minister urat, igen érdekes volna tudni, hogy mire vannak lekötve azok a milliók ? Már a jövendő delegatiora vannak lekötve ? Vagy nem tudom én, az akkor tárgyalandó 24 üteg ágyúra? Ezzel a dologgal az országnak tisztába kell jönnie. Tudnia kell, mik azok az indokok ? Nyilatkozzék itt a t. minister úr! (Igaz! Úgy van! bal felél.) Hol vannak azok a milliók, hogy a szegény néptanítókra nem jut 800.000, vagy esetleg 1,400.000 forint? A közoktatási minister úr másik argumentuma volí, hogy azt mondja: a felekezetekkel egyetértőleg, a felekezetek hozzájárulásával kellett ily állapotot megteremteni. Hát, t. ház, ha a minister úr ilyen törvényjavaslatot ad be, azt nagyon természetesnek tartom, mert a feleke-