Képviselőházi napló, 1892. XII. kötet • 1893. április 26–május 30.
Ülésnapok - 1892-209
bit «*MÍ*»I iié> má szokta, eltompultunk iránta, közhelynek, frázisnak tekintjük. Pedig nem az, és hogy nem az, arra nézve a leggyakorlatibb szempontra hivatkozom. Akárhány katonatiszt mondta nekem, hogy azon haladás folytán is, mely a mi népiskolai ügyünkben daczára a még mindig létező szomorú állapotoknak, tagadhatatlanul található, a katonák közt mennyivel több értelmiséget, a katonák kiképzésénél mennyivel több könnyűséget tapasztalnak. És Bismark berezeg azt mondta a német parlamentben: Mindent utánozhatnak más országok, mindenben elérhetnek minket, a katonák természetes vitézségében versenyezhetnek velünk, tábornokaik lehetnek oly jók, mint a mieink, sőt jobbak; de egyben nem érnek utói, egyet egy könnyen nem tudnak teremteni, és ez a német altisztnek az egyenértéke. (Úgy van! ügy van! bal felöl.) A német altiszt, a német hadseregnek, Németország félelmes haderejének ezen egyik alapja pedig tagadhatatlanul a német iskolának, és pe lig a német népiskolának a productuma. (ügy van! Úgy van! bal felől.) Csak rámutattam, t. képviselőház, arra a gyakorlati érvelésre mely iránt az Európa-szerte uralkodó müitarisnrusnak mai korszakában a legfőbb érzék van ; rámutattam az eredményre, 'arra az óriási hatásra, melyet a népnevelés emelése például a katonai erő fokozása tekintetében előidézhet, hogy elenyésztessem azt a benyomást, vagyis helyesebben szólva, hogy azon tompaság ellen küzdjek, melyet a népoktatás kulturális fontosságának folytonos emlegetése bennünk előidézett; hogy rámutassak, hogy ez nem frázis, nem azon közhelyekből való, a melyeket az ember olykor-olykor használ, midőn a beszéd keretébe beillik, de gyakorlatilag semmi következtetést magára nézve nem von le, hanem oly igazság, a melynek tanulságát át kell ültetni politikánkba, törvényhozásunkba és egész kormányzatunkba. (Helyeslés bal felöl.) De t. ház, nem fogok szót szaporítani annak kimutatására és további megerősítésére, hogy a 300 forintos minimum, melyet a törvényjavaslat kontemplál, teljesen elégtelen azon czélból, hogy oly tanítókat lehessen reménylenünk, a milyenek a mai korban rájuk váró kuiturmunkának megtelelni képesek. Én, t. ház, a 400 forintos minimum mellett foglalok állást, (Helyeslés lal felől.) foglalok állást azzal, hogy a 400 forintnál csupán a pénzügyi helyzet kényszere miatt állok meg, mert úgy tartom, hogy enné! többet ma csakugyan nem tehetünk, különösen ha ránézünk mindazon igényekre, a melyek nagynehezen elért pénzügyi egyensúlyunkat, állami kasszánknak Wertheim-szekrényeit minden oldalról döngetik, és ha ránézünk arra, hogy a népnevelés terén a tanítók fizetésének felemelésén kivűl még Április 2§-é», síemhuton §£j egyéb sürgős teendőink is vannak, t. i. azoknak a községeknek, — nem tudom, gondolom 2000 község vau most is az országban, a melyekben iskola egyáltalában nincs . . . Gr. Csáky Albin vallás- és közoktatásügyi minister: Kétszáz! Gr. Ápponyi Albert: . . . Kétezer iskola hiányzik, a melyeknek a községekben létezniök kell; egyébiránt a szám nem határoz, ezeknek létesítése szintén oly igényt képez, a melyet ki kell elégítenünk. De midőn ma a 400 frt minimummal megelégszem, ehhez kétrendbeli megjegyzést fűzök. Az egyik az, hogy ezt nem tartom a törvényhozás utolsó szavának, (Helyeslés bal felől.) hanem úgy tartom, hogy mihelyt pénzügyi viszonyaink konszolidáltsága, és remélhetőleg állami feleslegeink további fejlődése azt megengedi, ezen minimális összegnél is magasabbra kell menni, azon határig, a mely valóban biztosítja minden tanítóra nézve a művelt ember megélhetését. (Élénk helyeslés.) Második megjegyzésem pedig az, hogy ezen 400 forintos minimumot minden megszorítás nélkül, a mely a t. vallás- és közoktatásügyi minister úrnak felszólalásában foglaltatott, absolute kötelezőnek akarom tekinteni. (Élénk helyeslés bal felől.) Mert a minister úrnak clausulája, mely szerint a felekezeti hatóságok kívánatára emelkednék a minimum 400 forintig, különben ezen dilemma elé visz. És szerintem ez a dilemma nagyon egyszerű: vagy szükséges a 400 forintos minimum a tanítónak emberhez méltó fentartásához vagy nem. Ha nem szükséges, ha egy kisebb minimummal is exisfcálhat a tanító, akkor nincs indokolva ezen nagyobb minimum mellett az állampénztár igénybe vétele semmi körülmények közt, ha pedig szükséges, legalább a 400 frt minimum a tanító megélhetéséhez, akkor ezen minimum elérését, az ahhoz való hozzájárulást semmi más faktorok beleegyezésétől vagy kívánságából függővé tenni nem szabad. (Élénk helyeslés bal felől.) Különben, t. ház, lesz alkalmam beszédem további fonalán még egyszer futólag visszatérni a minimum kérdésére, illetőleg a minister úr azon álláspontjának megbírálására, melyet ő ezen kérdésben elfoglalt, és most áttérek beszédem tulijdonképeni tárgyára, t. i. azon nemzeti jelentőség illusztrálására, a melylyel e törvényjavaslat, vagy inkább, sajnos, nem annyira e törvényjavaslat, mind inkább az a probléma, a melylyel a törvényjavaslat megbirkózni akar, szerintem bir. (Halijuk! Halljuk!) A kormány ugyanis, mint bevezetőleg mondám, midőn a tanítók fizetésének problémájával foglalkozott, önkénytelenül odajutott magának az iskolának, az iskola minőségének, az iskola
