Képviselőházi napló, 1892. X. kötet • 1893. márczius 7–márczius 24.
Ülésnapok - 1892-186
340 ím- *rsKigm «Iés 18W. nároinR 22-é» 9 sz*nNm« találni, és nagy szolgálatot tehetünk régi magyar festészetünk történetének. (Élénk helyeslés.) Gr. Esterházy Kálmán jegyző: Fenyvessy Ferencz! Fenyvessy Ferencz: T. ház! Örömömet akii rom kifejezni azon, hogy e tételnél a magyar képzőművészet oly őszinte barátja, mint Thaly Kálmán, szíves volt felszólalni. Nem kérhetem eléggé a t. házat, hogy e kérdést a lehető legnagyobb figyelmére méltassa. lg.szán szégyene Magyarországnak, hogy társadalmunk még mindig nem bír elég érzékkel képzőművészetünk fejlődése iránt. A magyar törvényhozás még mindig nincs abban a helyzetben, hogy külföldi példákhoz mérten nagyobb összegeket tudna ajándékozni a magyar képzőművészet teljesítésére, úgy, hogyha szorosan veszsziik, legfeljebb összeg budgetiitik 9°/o-át adjuk, beleértve a muzeumot is, ily czélokra. Más külföldi államok 18°/o-ot fordítanak a képzőművészet érdekeinek emelésére. De hogy a társadalom is mennyire kevés érdekkel és érzékkel viseltetik a magyar képzőművészet iránt, semmi sem bizonyítja jobban ezt a szomorú és sajnos tényt, mint az, hogy pl. az Andrássy-úti képtárlaton, mely igen szép szokott lenni, tavaly is körülbelül 400 magyar festőnek képe volt kiállítva, Budapest főés székvárosának közel fél millió lakosságából évenként csak 20- 30 ezer látogatja, a mi körülbelül 10°/o-nak felel meg. Más országban ha egy tárlat ily szép, íódúl a közönség, érdeklődik a kép:ár iránt, és a vagyonos emberek meg is szokták venni a kéj eket. Nálunk a képvásárlás, ha nincs is szűnő félben, de nem felel meg azon anyagi positionak, melyben az ország tekintélyes eleme van. Magyarországon pl. tudomásom szerint évenként körülbelül 20—30 ezer frtot költenek a képekre, a mi igen kevés sőt szégyenítően kevés. Szerintem ideje lenne másfelől annak is, hogy a magyar ifjúságot már az iskolában gzoktassák a magyar és általános európai nagy, modern és régi képzőművészeti remekek csodaláf-ára és megismerésére. Minden évben felszólalok ez irányban, és bár elismerem, hogy a cultuskormáiiy sok tekintetben nagy haladást tanúsít ezirányban. De még mindig nem vagyunk azon a magaslaton, hogy ifjaink. ha kikerülnek az érettségiből, fogalommal bírjanak azon szellemóriásokról, kik nemzetünknek és az egész eivilisalt világ dicsőségére szolgálnak. (Helyeslés.) Ha kegyes lesz a t. minister úr meghallgatni, egy ideát adnék neki, mely csekély dolog, de elvégre kétségtelenül jótékony hatással lenne az ifjakra (Halljuk!) Úgy tudom, hogy az országos képzőművészeti társulat padlásán, vagy nem tudom hol, fel vannak halmozva azok a régi szép műlapok. melyeket a társaság évenként ki szokott adni. Ezen mfílapokat most senki sem használja. Talán jő lenne, ha a kormány olcsó pénzért, vagy talán ingyen is megtudná szerezni, a társaság ezen régi, érdekes, szép mülapjait, és azokat kiosztaná a gymnasiunioknak. Azt hiszem, hogy a gymnasiumi osztályok falain alkalmazott érdekes és értékes fa- vagy rézmetszetek emelnék az ifjúság érdekelteégét a képzőművészet irányában. (Helyeslés.) Ez igen fontos, mert mentől kisebb egy ország, annyival több erejének kell lennie a művészet szempontjából, mert a mi az életnek igazán a varázsát adja, az nem a politika; a mi az életnek bájt kölcsönöz, az nem a törvényhozásnak sokszor sivár eredményű tárgyalása, hanem a képzőművészet. Miként a virágnak színpompáját a nap adja, úgy adja az életnek varázsát és báját a képzőművészet. Ezért míg egyfelől igénytelen véleményem az, hogy többet kellene áldozni a magyar képzőművészet irányában, másfelől úgy az iskolában, mint minden úton kell a m; gyár társadalmat serkenteni, hogy több érdeklődéssel viseltessék saját művészei, festészei, szobrászai iránt. Nálunk pl. az iskolák termei a lehető legsivárabbak. Igen mgy elismerést érdemel a minister úr, hogy a Ferenez-József nevelő intézet és a budai preparandia számára freskókat rendelt meg. Ez igen dicsérendő dolog, de még egyszer kell kérnem a t. minister urat, — bocsánatot kérek, hogy ezt nyílt ülésben teszem, — teszem most már másodszor, és harmadszor, — remélem, — nem lesz okom tenni, a magyar szépművészet fííkormányzóját, a kinek kötelessége a szépművészet fejlesztése, hogy ministeri szobájából ő Felségének Oldruck arczképét távolíttassa el. (Derültség.) Mert ha például az igazságügyminister úr szobájában volna, még nem szólanék, de hogy épen a magyar képzőművészet elsőrendű^ apostolának ministeri előszobájában egy dy Oldruck kép legyen, az nem válik nagy dicsőségére a mi fejlődésünknek és szakérzékünknek. Végűi még egy dologra vagyok bátor a t. ház becses figyelmét kikérni. Az előbb beszéltem röviden a társadalom fejlesztéséről a képzőművészet irányában. Most rátérek művészeink érdekére. Mi vajmi keveset teszünk saját festőink és szobrászaink érdekében. Volna erre egy kitűnő alkalma a t. minister úrnak, és ez a chicagói kiállítás. Á mint tudjuk, t. ház, az amerikaiak a legszenvedélyesebb képvásárlók közé tartoznak. Én az hiszem, hogyha sikerülne nem Ausztria czége alatt, hanem magyar czég alatt egy külön magyar kiállítást létesíteni a chicagói kiállításon, és a kormánynak volna annyi anyagi eszköze, hogy képek szállítását Chicagóba és vissza eszközölni képes volna, a magyar festők
