Képviselőházi napló, 1892. X. kötet • 1893. márczius 7–márczius 24.
Ülésnapok - 1892-174
gg 174. országos ttlés 1808, márczlus 7-óit, keddeneddig az elkeresztelő lelkész jött összeütközésbe az állami akarattal, most az állami anyakönyvek behozatalával nem a lelkészek, de a szülők fognak összeütközésbe hozatni az állammal, iiletve az 1868 : LM. törvényczikk 12. §-ának ily roódoni végrehajtásával. Azonban, ha az igen tisztelt kormány egyházpolitikai programijának többi alkatát vizsgálom, megvallom, ezen állami anyakönyvvezetés czélját, sem a többiek közötti logikai összefüggést nem látom, s egyházpolitikai programmját ezen szemi ontból, már megvallom, nem értem. A ministerelnök úr első kijelentése abban eulminált, hogy az egyházpolitikai kérdéseket megfogják oldani, nem egyszerre, de egymásután, és pedig behozzák az állami anyakönyvvezetést, a melynek érvénybeléptével a februári rendelet megszűnik, S azután behozzák a polgári házasságot, a melynek életbeléptetésével az 1868 : Lili. törvényczikk 12-ik §-a módosíttatni fog. Legyen szabad itt reflectálnom arra is, a mit a cultusminister úr ma előhozott, hogy 1875-ben és később egyes püspökök, a törvényre hivatkozva, az anyakönyvi kivonatok áttételét elrendelték. Ez, t. ház, csak az én álláspontomat igazolja, Imgy a culturalis politikában szervezetlenek voltunk. Megtörténhetett, hogy egyes püspökök tévedésben voltak azon törvény intentioját illetőleg, ép úgy, mint a minő erős tévedésben van most is a t. cultusminister úr (Halljuk ! Halljuk!) hisz én magam is, midőn a rendelet megjelent, csak a jó intentiót láttam, de a gyakorlat tanított meg csakhamar az ellenkezőre. Azzal tehát nem bizonyít a cultusminister úr semmit, hogy 1875-ben, vagy később, egyes püspökök, vagy lelkészek az anyakönyvi kivonatok áttételének elrendelésével tévedhettek, de biztosíthatom a minister urat, hogy a mióta az ismeretes két pápai decretum megjelent, azon idő óta semmiféle anyakönyvnek áttétele meg nem történt. (Igaz! Mozgás jobb ftlöl.) Mindenkinek van itt joga, van szabadsága, nekünk nincs semmink. E helyzet okozta azt, hogy a cultusminister urak oly kényszerhelyzetbe jutottak egyes kényesebb kérdéseknél, hogy azokat esetrőlesetre se tudlak megoldani, ez idézte elő, hogy a hamu alatt lappangó szikra, mely a felekezeti békét felgyújtotta, ki nem aludt, s a mi opportunus kulturális administrationk abból állott, hogy e szikrára hamut szórtak, hadd égjen az lassan tovább, s égesse meg az utódok kezét, csak nekik ne legyen kellemetlenségük. Az 1868: LIII. törvényczikk 12. §-a is ily helyzetben lett meghozva, melynek főczélja az volt, hogy a szikra lángra ne lobbanhasson. Az igen t. cultusminister úr pedig e törvény ellenére azt mégis lángra lobbantotta, s mivel i*t kezdődik a minister úr politikájának tévedése, s mivel az- 8 tévedésére van alapítva a t. kormánynak még több tévedést tartalmazó egyházpolitikája, engedje meg a J. ház, hogy csak pár szóval rántsam le a leplet e politikáról, s lássunk egyszer már tisztán ezen annyira összezavart kérdésben. (Halljuk!) De hogy ezt tehessem, jöjjünk tisztába az alapfogalmakkal: az 1868: Lili. törvényczikk 12-ik § ával, a mely a minister úr előtt, mint az állami akarat egyik nyilvánulása állott, s melynek érvényt szerezni, s ezzel a törvénynyel kapcsolatos ügyeket ezen államakarat szellemében megoldani törekedett. Hogy e kiindulása képezi politikájának óriási tévedését, ennek bebizonyításául a következőkre utalok: Hogy elfogultsággal ne vádoljanak, Németország egyik elsőrangú protestáns jogtudósa nak, Hinschiusnak nézeteit tolmácsolom e törvény megérthetése végett, a ki kétféle törvényt különböztet meg. (Halljuk!) Először azon törvényeket, a melyekben az államakarat imperative intézkedik, tehát a melyek végrehajtási záradékkal bírnak, s ez a lex perfecta. Másodszor ama törvények, a melyben nem az állam akarata, de az állam óhaja nyer kifejezést, végrehajtási záradékkal ezért ezeket el sem látja, mert nem akarja, hogy e törvények végrehajtassanak, s ezeket lex imperfecta néven jelöli meg. Németországban számos ily törvény létezett, mindannyi az állam és az egyház közötti viszonyokat, oly kérdéseket szabályoz, melyek a polgárok belső érzelemvilágát érintik, de mert ide a végrehajtó be nem hatolhat: azokra végrehajtási sanctiot nem is adott. Ezen elv helyességét igazolja a történelem. Németországban a míg e törvények eredeti jellegüket megtartották, nem volt vallási viszály ; mihelyt azonban Bismarck ezeket végrehajtási sanctioval látta el, rögtön kitört a kulturharcz; (Igaz!) a cultusminister úr is, mihelyt az 1868: LIII. törvényczikket végrehajtani akarta ; rögtön kiütött a viszály, mert az állam a polgárok belső érzelemvilágával, lelkiismereti és vallási szabadságával összeütközött. Ha a cultusminister úr csak egy pillanatra is betekint a történelem ezen lapjaira ha fáradságot vesz magának az 1868 : LIII. törvényczikk 12-ik §-ánatí megértésére, úgy ma nem foglalkoznánk e kérdéssel, mert meggyőződhetett volna arról, hogy az 1868 : LIII. törvényczikk 12. §-a épen olyan lesz imperfecta, mint
