Képviselőházi napló, 1892. X. kötet • 1893. márczius 7–márczius 24.

Ülésnapok - 1892-183

156 188, ország*!! Illés 1W8. máreaíns IMn, sgömfeatea. kettő, a győztes ágy, mint legyőzőit fél egyaránt vesztes.* A mint méltóztatnak észrevenni, ebben a nyilatkozatban in genere, általában véve a polgári házasság elfen van szó és a polgári házasság ellen történik deraonstratio. Azt sem tudom, hogy akkor, mikor a kötelező polgári házasságot a liberalisinus követelménye és hévmérőjének állítják oda, hogy egy magát hosszú évek során át liberálisnak nevezett kormánypárt vezére liberális szokott-e lenni, mert gondolom, a vezérről szabad következtetést vonni a pártra magára; az azonban bizonyos, hogy gr. Szapáry Gyulának állítólag azért kellett távoznia a ministerelnöki székből, mert a liberális pártnak ezen legújabb feltalálásé hévméiőjét, a polgári házasságot nem akarta, hanem azért ugyanakkor megmarad ugyanazon párton, melynek létfentartási elemét képezi, a szavazatok önkéntes szaporítása. Csodálkozom, hogy éveken át lehettek vezérei azok, a kik a liberalisság hév mérőjét magukra nézve nem tartják irányadónak. Egyébiránt a mi a polgári házasság kér dését illeti, erre vonatkozólag a mi álláspontunk, a katholikusoké. egyszerű, tiszta, és világos. Mi hitelvi okból ellenezzük azt, és hitel vünkért készek vagyunk a rendelkezésünkre álló alkotmányos eszközök minden fegyverével megvívni a haiczot. Nem értem itt az u. n. jó katholikusokat, a kik rendesen úgy szokták kezdeni az ilyen kényes természetű dolgokat, hogy : »én jó katholikus vagyok, de« ... Az ily dicsekvő bevezetés mindig gyanús, és az azt követő nyilatkozatok miiidig igazolják, hogy az öndicséretre valóban nagy szükség volt. Megvallom őszintén, hogy én nem merném magamat jó katholikusnak nevezni. Mert azt hiszem, igen sok erénynyel nem rendelkezem, mely a jó katholikust jellemzi. Remete Géza: Például a testvéri szeretettel ! Vajay István: Lehet, hogy azzal sem, most e kérdésnél nem szándékozom hosszasan időzni. Elvi álláspontom a proklamált elvvel szemben ismert lévén, luxusnak tartanám egy phantomra pazarolni a puskaport. A polgári anyakönyvek elvi kédéséie sem kívánok sok szót pazarolni. Ez lehet tisztán államjogi kérdés is. Miután az állam, pardon csak a kormány, meggyőződött arról, hogy az eddigi ingyen vezetés mily hanyag, mily megbízhatatlan, uűly lelkiismeretlen és a czélnak megfelelő egyáltalában nem volt, már vagyonjogi szempont biztosítása czéljábol is kötelessége az anyakönyveket is legalább olyan megbízható kezekre bízni, mint a minőn jelenleg vaunak a marha- és lólevelek, melyek között eddig tudvalevőleg nem akadt egyetlen hamis sem. Elvégre Isten segítségével, ma már ilyen elsőrendű szükségletre is jut egy két ezer forint, mert hogy az a reform milliókba kerülne, az Tisza István képviselő úrral szólván, csak gyermekeknek szánt dajkamese. Az igaz, hegy kellene még néhány iskola is, úgy 1000 körűi, de hát ez állami szempontból csupán bagatell. Tanítóink is szeretnének az élet és halál partjai között hullámzó édes vizekről az élet kikötőjébe evezni, de ők csak hadd hajózzanak tovább, mert ez megedzi a izmokat és fokozza a léi ekerőt. Biztató frázisokban nem volt hiány a múltban sem, van részünk bennük a jelenben is. Ezelőtt 25 évvel a »Néptanítók Lapjá«-ban a tanítók helyzetéről b. Eötvös József így nyilatkozott (olvassa): »Vajjon remélhetjük-e, hogy azok, a kikért a haza eddig oly keveset tett, egyszerre lelkesülni fognak azon hivatásért, mely nekik még a mindennapi kenyeröbet sem szerezte ineg? Míg a néptanítóknak anyagi jólétéről nem gondoskodtunk, addig tőlök lelkesedést nem várhatunk«. Most pedig 25 év után ugyané lap 1893. febr. 6-diki jubileumi számában, midő i 25 év óta a néptanítók érdekében nem történt semmi, a jelen cultusminister úr a néptanítók biztatására így ír (olvassa): »Idealis emelkedettség a kötelesség teljesítésében és lelkesedés az ügyért, ezek azok a hatalmas fegyverek, a melyekkel a néptanítóság bizton diadalra fogja juttatni azt a c?.é!t, a mely mindnyájunknak egyaránt dédelgetett gyermeke, a magyar nemzeti kultúra felvirágzása*. Azok a szegény nyomorgó néptanítók a szép, a gyönyörű jelszavak és biztatásokból meg nem élhetnek. Megtette azt már évekkel ezelőtt a t. túloldal egyik kiváló tagja, hogy szép mondásokkal próbálta éltetni a tanítókat Jókai Mór, ki a néptanítókat így lelkesítette hivatásuk lelkiismeretes teljesítésére: »Ti vagytok hívatva újra meghódítani ezt a hazát a magyarosítás áítal«. Szép, s?ép a lelkesedés, de éhes gyomorral, nyomorúsággal nem lehet lelkesedni és lelkesíteni. A mi a t. kormány reformterveinek egy másik pontját, a zsidók receptiójät illeti, erre vonatkozólag az én szerény nézetem az: (Halljuk!) Ragyogtassuk a zsidókkal szemben vallásunknak azt a fundamentális erényét, mely hívatott őket meggyőzni arról, hogy érdemes azon vallás forrásához elmenni, mely a szeretetnek oly virágait, és oly gyümölcseit termi, a minőt a keresztény vallás, és mely meggyőzze őket arról is, hogy épen azért, mert van egy vallás, melynek fundamentuma a szeretet, nem indokolt az az óhaj, hogy csak egyetlen egy is felszí-