Képviselőházi napló, 1892. X. kötet • 1893. márczius 7–márczius 24.
Ülésnapok - 1892-178
118 178. országos ülés 1898. roáreilns 11-én, szombaton. ban, de a házban is, a mi szokatlan dolog volt, az elkeresztelési rendelet megvédésében nem a a cultusminister úrnak, hanem az igazságügyminister árnak jutott a főszerep. Ezek tények, a melyeket szemünk előtt láttunk. (Igaz! Úgy van! bal felől.) Kiadatott a rendelet; miért? Azért, hogy egy új egyházpolitika inauguraltassék Magyar oiszagon? Volté sejtelme valakinek e házban vagy az országban arról, hogy az a 1868: LIII. tcz. rendelkezésének végrehajtása iránt kiadott ministeri rendelet Magyarország egyházpolitikájának új reformját jelzi? Kern. Mindenki egy egyszerű rendeletet látott, melynek opporíunatsága ellen innen is, onnan is tétettek kifogások, de a melyekre én is, a minister úr is, és ezen padokból is többen rászavaztak azért, mert az 1868-iki törvény Magyarországon a vallási békét annyira megóvta, a mennyire az azelőtti törvények intézkedései egyáltalában nem óvták meg. (Úgy van! Úgy van! a baloldalon.) Mert Méltóztassanak visszagondolni az 1848. előtti időkre, midőn a reversalisok kérdése csaknem minden törvényhozást foglalkoztatott, a mely minden új képviseletben előkerült, ellenben az 1868-iki törvény rendelkezése e szerencsétlen rendelet kiadásáig sem annak ellenzői, sem pártolói részéről megbeszélés tárgyát nem képezték. És mi, kik jóhiszeműen rászavaztunk, mindnyájan csak azt a komoly czélt láttuk, hogy igenis a törvényt fenn kell tartani, a mely a vallási békét biztosította, és a mely törvényt az akkori törvényhozás nem szopta az újjából, s mert azt csaknem egy százados gyakorlat helyesnek bizonyított be. (Úgy van! bal felől.) Hiszen a magyar állam egyik kiegészítő részében, Erdélyben, ha jól emlékszem, már 1791-től fogva meg volt az a intézkedése, s ott is helyesnek bizonyult, és kitűnt, hogy ott sem a katholikusok, kik az esztergomi primás hatósága alá tartoznak, soha panaszt sem emeltek a miatt, hogy az hiteíveikbe ütközik, sem a protestánsok, reformátusok és lutheránusok nem panaszkodtak, hogy a törvénynek ez intézkedései külön jogukat korlátozzák. A tapasztalatok ugyanis bebizonyították azt, hogy az 1868: LIII. tcz. intézkedése teljesen megfelel annak, a mit a 68-iki törvény el akart érni, t. i. hogy az országban a vallási súrlódásokat elkerülje, s a vallási békét biztosítsa. Ezt az ország egyik részében elérte.': Mindenki örömmel üdvözölte tehát, hogy a t. minister úr egy rendelettel igyekszik érvényt szerezni az ezeu elvet biztosító törvénynek. A rendelet opportunus volta mellett vagy ellen lehet beszélni, de a mikor a rendelet kiadatott, mindenkinek az volt a meggyőződése, hogy nem az egyes felekezetek, hanem a vallási béke és az állam érdekében áll, hogy az 1868: LIIL tcz. fentartassék. A törvényhozás impozáns támogatásban részesítette. Ebből az következett volna, hogy a kormány az 1868: LIII. tcz. mellett, mely a czélt biztosította, a mint azt elébb fejtegetni szerencsém volt, szilárdan megállj on. És tényleg mi történt? Ugyanazon költségvetés tárgyalása alkalmából, midőn e kérdés a főrendek elé került, a t. kormány már nem állott azon a szilárd alapon, melyre a képviselőház helyezte, hanem bizonyos kilátásokat engedett sejtetni arra, hogy bizonyos viszonyok é» körülmények közt megtörténhetik az, hogy az 1868: LIII. tcz. módosíttatni fog. Mi lett ennek a vége ? Az, hogy most az a rendelet a melynek fentartását a t. kormány az állam érdekében követeli, egy oly törvény fentartását czélozza, a mely törvénynek módosítását a kormány hímezetlenűí kilátásba helyezte. (Igás! Úgy van! bal felől.) Ezt nem imputálom a t. közoktatásügyi minister úrnak, de azt kérdem, vájjon egy komolyan veendő kormány méltóságához illik-e az a politika, mely az állam tekintélye érdekében ily absurdumok fentartását követeli. (Úgy van! bal felől.) Az ellen még nem volna kifogásom, ha azt mondanák, hogy a t. kormány tekintélyének érdekében áll, hogy föntartassék egy rendelet^ a mely egy módosítandőnak elismert törvény érdekében hozatott, de már az, hogy ez az állam tekintélyének érdekében volna, az nem egyéb, mint szavakkal való játszás és megtévesztése a törvényhozásnak, megtévesztése a közönségnek, és megtéveszteni akarása a papságnak, még pedig úgy a katholikus mint a protestáns papságnak. (Úgy van! Úgy van! a baloldalon.) A kiadott rendelet után a kormány ecsetelte a helyzetet, és itt ebben a kérdésben a kormánynak teljesen igaza van, hogy merte végrehajtani a rendeletet, a lelkiismereti scrupulositások miatt, melyek az egyes egyházak lelkészei részéről hangoztatnak, a miuister úr részéről a rendelkezési jogot igénybe venni nem volna helyes, és ezt a minister úr igénybe venni nem is akarta, ennélfogva az anyakönyveket azok kezéből ki kell venni, a kik eddig vezették, és oly kezekbe kell adni, a melyek feletti feltétlen rendelkezése van a minister úrnak. Ez igen helyes, én is csak ebben látom a kérdésnek megoldását. Sőt tovább megyek; a magyar állameszme, a magyar nemzet érdekében levőnek tartom azt, hogy ezen anyakönyvek vezetése ne legyen a különböző felekezetek lelkészeinek a kezében, hanem legyen oly egyéneknek a kezében, a kiknek hazafisága s polgári kötelességeikhez való hű ragaszkodás iránt min-