Képviselőházi napló, 1892. X. kötet • 1893. márczius 7–márczius 24.

Ülésnapok - 1892-178

173. *r«ságog ülés 1893. wárczias 11-én, szombaton, i { 7 számos, és tán, — fájdalom, — alapos kétsége lehet. (Úgy van! Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) Ez volt a második megjegyzés, a mit a t. képviselő úr beszédére akartam tenni. És most, t. ház, bátor leszek beszédem alapjára áttérni. (Halljuk! Halljuk!) Mindenekelőtt ki kell, hogy jelentsem, hogy az egyházpolitika megítélésénél nem egyedül az elvek azok, melyek bírálat alá vonandók, melyek mérlegre teendők, hanem ezzel együtt az a taktika is megbírálandó, a mely követtetik, az a mód, melylyel a kérdés maga fel vettetik, (Úgy van! bal felől) szóval az egész politikai actio, mely foly, kell, hogy ezen reformkérdéssel bírálat alá vonassák. (Helyeslés bal felől.) De, t. ház, ha n.;gy reformok megoldásának és keresztülvitelének kérdése abból állna, hogy hangzatos szép elveket a világba dobjunk és az elvek hangoztatásával egymást felüllicitáljuk, akkor semmi se volna könnyebb, mint oly politikát csinálni, mely mindenkinek tetszik. (Élénk Jielyeslés bal felől.) Nem erre van szükség, hanem arra* hogy mindazon dolgok összegét, mely a politikai actiohoz tartozik, megítélés alá vegyük. Itt az elvnek keresztülvitelében követett mód a taktika, mely követtetik, sőt, — mert a magyar politikából nem igen szokott kimaradni sohasem, a fondorlatok is, melyek e politika érvényesítése ellen közrejátszanak; mindezek komoly elbírálás alá kell, hogy jöjjenek, hogy az egész kérdésről ítéletet mondhassunk. (Ügy van! Úgy van! bal felől.) És hogyha azzal a jelenséggel találkozunk, hogy még ezelőtt 3—4 vagy 5 hónappal a ház nak összesége egy kérdésben, me!y elvi kijelentéseken nyugszik, úgyszólván egyöntetű állást foglalt el, és azon elvek érvényesítése ellen alig emelkedik egy-egy bátortalan hang, és ha ezzel, szemben mégis azt látjuk, hogy ugyanazon elvek, melyek mellett az egész képviselőház teljes meggyőződése melegével és erejével lépett fel, most minden látszólagos külok nélkül innen is, túl is, onnan is, meg kívülről is megtámadtatnak, akkor ennek okát hol kell keresni? Ott, hogy nem az a nyilt, őszinte, egyenes politika kÖTettetett, (Úgy van! Úgy van! bal felől.) mely a nemzetnek és a törvényhozásnak szemeit, úgy a kérdésekre, valamint a taktikára nézve tisztán és világosan nyitva tartotta volna. Egyébiránt hogy félre ne értessem, ki kell jelentenem, hogy az igen t. közoktatásügyi minister úrral lehetek én ellentétes nézetben, elítélhetem politikáját, a mint bizonyos részében el is ítélem, de egy helyzetbe soha sem juthatok vele szemben, abba, a melyben volt vele szemben Asbóth képviselő úr: én őt szánni soha nem fogom. Ez ellen pedig megvéd engem az, hogy megtanultam őt, mint ellenfelemet is becsülni; (Általános élénk tetszés és éljenzés.) azt pedig, a kit becsülni tudok, azt nem szánom. (Helyeslés és tetszés.) És akkor, midőn a taktikát, mely ezen kérdéseknél követtetett, a leghatározottabban elítélem, ugyanakkor nem én kívánom menteni, — azt hiszem nem is szorult erre az igen t. közoktatásügyi minister úr, — de a köztudomású tények mentik azt, hogy ő az elvekhez hü volt, melyekben nem ma — ebben is igaza van a t. közoktatásügyi minister úrnak —foglal állást, mert már akkor, mikor a főrendiházban a főrendek közül igen kevésnek szólalt meg a hangja, szavazott ez elv mellett, és az egyházpolitikai reformok érdekében hallottuk már az ő szavát. (Úgy van! Ügy van!) Igaz tehát, hogy nem jött inconsequentiába. De nem egy kiépített tervezete az egyházi politikának az, a melylyel találkozunk, hanem találkozunk ezen egyházi politikával egy incidens alkalmából. (Igaz! Úgy van!bal felől.) Igaz, hogy ennek megvalósításában az ő egyénisége egyedül képezi a súlyt, mert én — és nem árulok el titkot, — rámutattam nem egyszer, és köztudomású dolog nem is kötelez senkit titoktartásra, hisz a t. minister úr maga felolvasta, hogy 1874 tol kezdve egymás után jöttek panaszok elkeresztelési esetekben. A t. minister úr nem is állította, még a legutóbbi időben sem, hogy e panaszok a 80-as évek végén megsokasodtak volna, hogy ezek jellege acutabb természetű lett volna. Ugyanazon panaszok voltak 1874-től 1880-ig, és 1880—1888 ig. Nem egyszer történt a közoktatásügyi ministeriumban intézkedés ez ügyben az egyházi hatóságok útján, a mi szerintem igen helyes, és a mely útról eltérni mindaddig, inig a panaszolt esetek sporadicus természetűek voltak, nézetem szerint helytelen volt.. De kellett ez és nem is a minister úrnak. A minister úr saját tárczájával foglalkozott, hanem kellett ez, — nem gyanúsítom vele, hogy pusztán taktikából, lehet, hogy a protestáns szellemnél fogva, a mely benne van — az igazság ügy minister úrnak. Igaz, hogy az initiativa nem ő tőle jött ki. Igaz, hogy a cultusminister úr felpanaszolta azokat az állapotokat, a melyeket elődje felpanaszolt, egy- erősebb actio akkor kezdődött meg, mikor az igazságügy minister úr a kabinetbe lépett. Ekkor lett kiadva az első rendelet, és ennek védelmében azon babérokat, a melyeket az igazságügyminister úr szerzett magának, annak idején a cultusminister úr méltatta leginkább, a mennyiben, miután letarolta mindazt, a mi a rendelet ellen felhozatott, elnevezte őt »nagy cséplőgépnek-*. (Derültség.) Ezen emlékezetes időben úgy látta az ország, hogy az igazságügyminister úr az az ember, a ki energiát hoz be azokba a kérdésekbe, a melyekből az hiányzik. Nemcsak a ministertanács-