Képviselőházi napló, 1892. IX. kötet • 1893. évi február 16-márczius 6.

Ülésnapok - 1892-159

46 159. országos illés 1898. fubruár 17-én, pénteken. tan mondhatom, hogy eltekintve minden egyéni érdemtől a mit talán betudhatnék magamnak, eltekintve azoktól a megtisztelő kitüntetésektől, a melyekben tanári pályámon a társadalomtól részesültem, hogy a t. igazságügyminister úr kedvelt kifejezésével éljek, valósággal fürödhet­ném azon tiszteletben, a mit a kegyesrend, — melynek tagja vagyok, — kivívott magáink Mag) arországon. (Éljenzés a szélső baloldalon.) A késztíletlenség vádjával szemben én a raimsterelnök urnak a tájékozatlanságot vethet­ném szemére, mert nem tájékozta magát a taná­rok társadalmi helyzete iránt. Van még egy forrás, a melyre, a tanárok társadalmi helyzetének jellemzésére, hivatkozha­tom (Halljuk! Halljuk! a szélsílafanj'&z Heinrieh Gusztávnak, a paedagogiai társaság elnökének a beszéde, a melyben a többi között a közép­iskolai tanárok mozgalmára és fizetési rendezé­sére nézve a következőképen nyilatkozik: » Valóságos tanári forradalomra volt szükség, "hogy a közérdeklődés ez ügy felé forduljon, mely oly igaz, mint nem sok más ügy, melyért az emberiség vérét ontotta. A tanárok, ha sze­rényen is, de meg akarnak élni, és méltányos állást kívánnak elfoglalni a társadalomban, mely­nek kultúrája és jóléte, közvetlenül vagy köz­vetve, az ő munkájuk eredménye. Mert hazánkban ez a szellemileg folyton emelkedő, és mégis folyton mellőzött, folyton sértésekkel illetett középiskolai tanár a nemzeti élet legfontosabb factorain ik egyike. Jelentőségét az iskolában végzett munka csak igen kis részben jelzi. Hogy magyar tudomány ma már van, ez ;'s nagyrészt az ő érdemök. Tudományos társulatainkat ők tartják fenn szellemi munkásságukkal, és sanyarú nélkülözések közepette megtakarított tagillctmé­nyeikkel. A mint a középiskolai tanárok kilépnek tudományos társulatainkból, megszűnnek e tár­sulatok folyóirataikkal együtt, a mint ők vissza­vonulnak a tudományos munkától, vége a magyar tudományos irodalomnak, melynek, adva és fogadva, ők a legfontosabb, leghasznosabb támaszai. És íme, az egész nemzetnek valóságos szellemi lét­föltételeit végveszélylyel fenyegető oly állásba kell helyezkedniük, hogy végre-valahára, annyi Ígéret és biztatás után, azt az anyagi és erkölcsi elismerést kierőszakolják, mely, ha többszörösen is jutna nekik, még sem állna kellő arányban munkásságuk érdemével!« Nem foglalkozom tovább ezen beszéd érde­mével. Azt hiszem, ez elég bizonyíték arra nézve, hogy sem a társadalom, sem a törvény­hozás nem a kellő megbecsülésben részesíti a tanárok munkásságát, mert akkor ez a panasz arról a magas ajakról nem hangzott volna el. Hozzátette a t. minister úr, hogy vannak jó és rossz tanárok, és a jókat meg is becsülik. Hát ez igaz; de az úgynevezett jó tanárok megbecsü­lése nemcsak állásuk fontosságából folyik, hanem egyéni szeretetreméltóságukból. Valamint vannak jó és í ossz ministerek, úgy vannak jó, és kevésbbé jó tanárok is. De ha valamelyik minister a tár­sadalomban megjelen, sietnek őt lelkes ovaíiok­kal fogadni, minden megkülönböztetés nélkül, akár jó, akár kevésbbé jó. Nem ezt az ovatiot kérjük, hanem a tanári megillető közbecsülést kell általánosítani. Az a közbecsűlés azután is különböző fokú lesz egyiknél-másiknál, de általá­ban bizonynyal nagyobb lesz, ha nem a IX., hanem a VIII, rangosztályba sorozzuk őket, vagy pedig kiveszszük mindenféle rangosztályból. (Helyeslés a szélsőbalon.) Mint már múltkori beszédemben mondtam, a világ szemében a külső decorum adja meg a tekintélyt; csak annak köszönhetik a minister urak is a megtiszteltetést, a melyben részesülnek. E külső decorumot adja meg a törvény a taná­roknak is! Segítségükre kell sietni, még pedig teljes komolysággal, és nem azzal az élczelő­déssel, melylyel a t miaisterelnök úr múltkori beszédemet commentálta. Most áttérek röviden a ministerelnök úr logikájára. Kivált két pont az, melylyel foglal­koznom kell. Azt mondtam mindjárt beszédem elején, hogy igen helytelen szokás kezd lábra­kapni a házban, az t. i. hogy a szakminister urak megvárják a vita bezárását, és csak azután teszik megjegyzéseiket. (Egy hang balról: Régi szokás!) Akár régi, akár új, mindenesetre rossz szokás, és én azt tanultam egy régi ékesszólás­tanban, hogy a szokás, ha rossz, nem egyéb, mint régi bűn, tehát meg kell változtatni. Az pedig, a mit azután mondott, hogy neki meg kell várnia valamennyi vezérszónok beszédét, mert nem tudhatja, melyik nyújt be valamely indítványt, vagy javaslatot, hogy aztán vala­mennyire együtt renectáljon: szintén nem áll. Valahányszor oly fontos javaslatokat adnak be oly fontos beszéd kíséretében, mint Horánszky és Eötvös képviselő urak, a t. ministerelnök úr ne sajnálj i a fáradtságot, és tegye meg mindjárt megjegyzéseit. Ezzel aztán időt is nyernénk, mert a későbbi szónokok nem ostromolnák már a ministerelnök úr álláspontját, melyet ő ti Ián a határozati javaslat folytán már meg is vál­toztatott. Madarász József: Ez alkotmányos logika! Hévizy János: Nem tudom, minek nevez­zem, de majd megmondom a végén. Ha a logikának tanára lettem volna, azt a logikát semmiesetre sem tanítottam volna, a me­lyet a ministerelnök úr alkalmazott. A t. minister­elnök úr azt vélte, hogy igen meg fog engem csiklandozni azzal, (Derültség jobbról.) ha rám süti a következetlenséget. Én azt mondottam,

Next

/
Thumbnails
Contents