Képviselőházi napló, 1892. IX. kötet • 1893. évi február 16-márczius 6.

Ülésnapok - 1892-173

178, országos ülés 189B. márczius 6-án, hétfőn. 419 radjunk meg a kérdéseknél, vitassuk meg a kérdéseket, döntsük el a kérdéseket és ne igyekezzünk azokat úgy elhomályosítani és beburkolni, hogy ez által maga a kérdés szenvedjen, habár ezzel, megengedem, a kérdés mellett a szereplés bizonyos külső dicsőségével jár is. (Úgy van! Úgy van! bal felöl.) Még csak egyet. A t. ministerelnök ár mindig rossz néven veszi, ha e házban felszólalások történnek, és azok nyomban nem bizonyíttatnak, azonban maga a t. ministerelnök úr rendszerint a kérdést, a melyet felkarol, sem kimeríteni, sem indulni, és bizonyítékokkal támogatni nem szokta. Majd reá térek erre is beszédem folyamán, hogy állításomat igazoljam, mert ezzel találkozunk a t. ministerelnök úrnak tegnapelőtti beszédében is, de csak azért említem meg most, hogy rá mutassak azokra a generális kulcsokra, a melyeknek segélyével minden szekrényt ki lehet ugyan nyitni, de ha kinyitjuk, azokban rendszerint semmit, vagy keveset találunk. Ezen genralis kulcsok segélyével lehet ugyan a vitát folytatni, de, nézetem szerint, sohasem lehet azokkal eredményesen boldogulni. És ha a t. ministerelnök úr kegyes volt múltkori beszédében nekem bizonyos tanácsokat figyelmembe ajánlani, engedje meg, hogy én is ajánljak neki valamit, azt tudniillik, hogy vitáiban ne sokat használja ezeket a generális kul csokat, mert ha gyakran használtatnak, el fognak kopni és* nem fogják megnyitni azon szekrények zárait, a mely szekrényekben talán ő is keres valamit, és talán mi is keresünk. Maradjunk azon a téren, melyen loyálisan megmérkőzhetünk. A kié az igazság, ám legyen azé, de ne vindicáljon a ministerelnök úr sem magának, sem positiojának olyan fontosságot, hogy az ő dogmaticai kijelentésére súlyt helyezzünk a nélkül, hogy azon kijelentéseket igazolni s azokért helyt állani is képes legyen. (Helyeslés a baloldalon.) A t. ministerelnök úr a múlt alkalommal szememre vetette azt, hogy én a t. kormány egyházpolitikáját habozónak, és provocativnak találtam, s azt monda, hogy ezekre nem terjeszkedik ki azért, mert »a képviselő úr sem azt nem jelelte meg, hogy miben habozunk, sem pedig azt nem mondta, hogy miben provokálunk«. Majd tovább menve, hozzátette, hogy »minket semmi hiba, semmi késedelem, semmi provoeatio nem terhek. En erre, t, ház, csak annyit mondok, hogy ennél erősebb, s hitem szerint, meg nem áilhatóbb kijelentés e házban még nem hangzott el, mert, a hol a tényeknek egész soro zata mutatja, hogy hibák követtettek el, mert ámbár én is hozzá akarok járulni a legnagyobb odaadásommal, hogy lecsillapítsuk valahára ebbe a az országban a békétlenséget és nyugtalanságot, de a hibákat tagadni nem szabad. Es ha ekkor a t. kormány előáll, és azt mondja, hogy semmi mulasztás, semmi hiba, semmi késedelmezés nem követtetett el, mikor nincs az országban gondolkozó ember, a ki legalább annyit ne constatáljon, hogy a hiba, bár jóhiszemííleg is, de elkövettetett, akkor jogunk van megpretendálni, hogy e házban a vitatkozások folyamán olyan kijelentések ne használtassanak, melyek a tényekkel homlokegyenest ellenkeznek. (Helyeslés a baloldalon.) A t. ministerelnök úr rossz néven vette tőlem e kijelentéseket, utalva és kötelezve vagyok tehát arra, hogy állításaimat tényekkel és idézetekkel igazoljam, mert oda jutottunk, hogy köztudomású dolgok, melyeket az országban már senki sem vitat, hanem tényékül és igazakúl elfogad, itt már nem acceptáltatnak, hanem a ki a bizonyításban czélt akar érái, annak rá kell mutatni a tényekie és nyilatkozatokra is, hogy legalább annyit beigazolhasson a ház előtt, hogy az igazság nem a kormány részén, hauem a mi részünkön van. (Hál

1 juhi Halljuk!) Mindenekelőtt azt a kérdést intézem a t. kormányelnök úrhoz, hogy, ha szükségesnek és méltónak tartja, legyen szíves az iránt nyilatkozni, vájjon az egyházpolitikai téren kezdettől a mai napig nyilvánuló egyes tényéknél, egyes álláspontoknál solidaris volt-e a kormány minden ilőben, igen vagy nem? Én solidarisnak tekintettem már az első pillanattól kezdve, midőn a kérdés a házban előkerült, s azt hiszem, hogy a kormány elnökök mindig a kormány nevében beszéltek. Az első kijelentés, melyet a volt ministerelnök úr tett Irányi boldogult képviselőtársammal szemben, a kormány álláspontját ilyennek jelezte, és nem is tételezhetem fel, hogy ha egj

r ministerelnök a kormány nevében beszél, ilyen cardinalis és fontos kérdésekben lehessenek a kormánynak oly tagjai, kik azon nézeteket nem osztják. (Helyeslés a baloldalon.) Ily előfeltevés mellett most már nem megyek bele az egyházpolitikába, nem is tartanám ezt áldásosnak a mai körülmények közt, hanem csak magukra a tényekre fogok rámutatni, hogy igazoljam azt, hogy e kérdésben a kormány az első pillanattól kezdve állandóan a habozás alapján állott. Az egyházpolitika történetében a következő stádiumok tűnnek fel. Az első volt az, mikor a t. cultusminister úr a februári rendeletet a házban nyíltan feutartotta; nemcsak fentartotta, hanem belevitte abba magát a házat is, mert az ismeretes Szivák-féle határozati javaslatnak mind a három pontja, a mely pontok egy része ma homlokegyenest ellenkezik, azon állásponttal, mely akkor a ház által el lett fogadva, sőt hatalmasan és erősen védelmezve is. Ma is fülemben 53'