Képviselőházi napló, 1892. VIII. kötet • 1893. január 20–február 11.

Ülésnapok - 1892-155

42-t I5S- oriiágM Síéi 18»S, február 9-óu, «silL5rtokff». való eltakarása, a mi nemcsak helytelen, de veszélyes is, mert a fővárosi rendőrség fogalmazóinak fizetése nemcsak 900 frtból állt, hanem drágasági pótlékból is, vagyis egy fővárosi rendőrségi fogalmazónak összesen 1435 forint járuléka volt eddigelé, jövőre lesz 1150 forint. Erre azt mondja az igen t. előadó úr, hogy az mindegy, azért eddigi fáradozásait el nem veszti, mert megkapja pótlékban. Én el hiszem azt, hogy az igen t. előadó úrnak ez meglehetősen mindegy, hanem nem mindegy annak a szegény fogalmazónak, mert ő mégis azon kategóriába esik vissza, a hol a 800 forintosok vannak, és mindaddig, mig nagy keservesen keresztül eszi magát azon a gárdán, hogy ismét az 1200 frtosok közé kerüljön, nemcsak, hogy ő maga megőszül, hanem még unokái is belehalnak. (Úgy van! a szélsőbalon.) Nagyon sok furcsaság van ebben a törvényjavaslatban t. ház, és ez az, a mi lehetetlenné teszi, még ha nem is osztanók azokat az elveket, a melyeket oly ékesszólón adott elő tegnap Eötvös Károly t képviselőtársam, hogy e javaslatot elfogadjuk. Miután épen a rendőrségnél vagyunk, nézzük meg azon viszonyt, a melyben a rendőrségnél a felügyelő és az úgynevezett oktató áll. Tudjuk mindannyian, hogy az oktatónak absolute semmi más qualificatioja nincs, de nem is szükséges hogy legyen, mint a közrendőrnek. De tudjuk azt is, hogy a felügyelők közt nem egy van a közös hadseregből oda átjött főhadnagy, sőt, ha nem csalódom, még kapitány is, és mi történt? Épen ezen tételnél történt azon alkalmazás folytán, hogy fizetés szerint osztattak be az illető rangosztályba, a közrendőrből lett oktató lesz a legeslegelső a ranglétrán a felügyelők között. De ha ez mindenhol így volna, még* azt mondaná az ember, hogy bocsánatot kérek: In den Wahnsinn ist auch ein Sistem. De nincs. Itt van például a cultnsministerium budgetjében az országos képtár. Az országos képtár igazgatója eredetileg a VII. rangosztályban volt; még pedig annak legalsóbb fokán, 2000 frt fizetéssel egymaga ebben a rangosztályban, abban a hivatalban, következésképen őt senkivel sem kell equiparalni, sem abban a hivatalban valami különbözetet kiegyenlíteni nem volt szükséges. És mégis mit látunk ? Azt, hogy ez az igazgató egyszerre felmegy a VI. rangosztályba 2500 frt fizetéssel. Hány szegény írnoknak kell t. ház, majd azt megkoplalni, hogy az országos képtárnak őrét vagy igazgatóját most egyszerre a 2000 frt fizetésről 2500 írtra léptessek fel? (Úgy van! a szélső haloldalon.) Minthogy szerencsénk van a t. igazságügyminister úrhoz, (Halljuk! Halljuk! a szélső halon) bátor vagyok még egy példát felhozni az ő ressortjából. (Egy hang a szélsőbalon: De mosi nem hallgat ide!) Nem baj, majd meghallja. Nem tartom szerenesés gondolatnak, a kir. táblai elnöki, titkári állás rendszeresítését, s ezt a következés is bizonyítani fogja, mert a vidéki kir. tábláknak igen rövid ideig való fennállása óta nagyon is bebizonyult az a mondás, hogy a hány ház, annyi szokás. Ezt az elnöki, titkári állást igazság szerint kiknek kellene betölteni? Be kellene tölteni azoknak a fiatal jegyzőknek, a kiknek szolgálati idejük a törvényszéknél már annyira terjed, hogy megérdemelnék az előléptetést, de mert erre alkalom nem nyílván, abban a hatáskörben, a melyet itt betöltenek, át volnának helyezendők a kir. táblákhoz. Nem ez történik, hanem az, hogy a király által bíróvá kinevezett egyént az igazságügyminiszter úr saját hatalmánál fogva a bírók közöl kiragadja, és most ő nevezi ki a titkári állásra. Szilágyi Dezső igazságügyminister: Ez nem áll! Szalay Károly: A titkárt nem a király nevezi ki, hanem a íiiinister úr. Szilágyi Dezső igazságügy sninister: De nem nevezem ki, hanem behívom. Szalay Károly: Hát behívja,— (Derültség) ha a ministor úrnak ez a kifejezés jobban tetszik Szilágyi Dezső igazságügyminister: 0 azonban nem bíráskodik. Tessék a törvényt megnézni. (Úgy van! jobb felől.) Szalay Károly: Csakhogy ezt a behívást az illetők nem tartották valami igen nagy kitüntetésnek, mert bírónak lenni s élet és halál felett ítéletet mondani, meg holmi schreiberdolgot végezni, különösen, ha az a táblabíró egy kissé kedélyes ember, gondolom nem egészen ugyanazon feladat. Az, a kit a bírói testületből így kiragad a minister úr, vagy behív, kap egy flastromot, 5- 6 — 800 vagy 1000 írttal, dehogy mi indokolja azt, hogy az a tisztviselő, a ki kevesebb értékű munkát teljesít, a többiek rovására ennyire jutalmaztassak: ezt nem tudom megérteni. Elhiszem, a mit Horánszky Nándor t. képviselőtársam mondott, hogy ezen egész törvényjavaslatban egyik főszempont a fiscali* szempont volt. Ha ezek a táblai elnöki titkárok lettek volna vagy százan, akkor egyszerűen lefjkoztatták volna és kevesebb fizetést kapnának, de hogy meg legyen a deeoratio, a nagy díszítmény, ennek a nyolez embernek adnak többet. Azt hiszem, hogy mindezek, a miket előadni bátor voltam, nem indíthatnak engem arra, hogy eredeti álláspontomtól eltérjek. (Helyeslés a szélső halon.) Van azonban a törvényjavaslatnak még egy fejezete, melyet előttem szólott t. képviselő-