Képviselőházi napló, 1892. VIII. kötet • 1893. január 20–február 11.

Ülésnapok - 1892-139

lg 1S9. ©rssságos fijés 1893, január 20-án, pénteken. nistér úr személye iránt, kiről elhiszem, hogy az általam kifejezett nézettel magát ellentétbe nem fogja helyezni, hanem e tekintetben mint kezdeményező fog fellépni, a mihez neki a sikert szívből kívánom. (Helyeslés.) És ezzel áttérek tulajdonképeni tárgyamra: az operára. Midőn 1884-ben elválasztották az éneklő művészetet a drámai művészettől, maiakkor számokban jelentkezett az elválasztás ténye. Míg pl. 1881-ben a nemzeti színház kiadásai 281.000 forintot tettek; az elválasztás után a mindennapi előadások miatt, ez összeg 345.000-re emelkedett. 1881-ben az opera deficitje 231.000 forint volt, az elválasztás után egyszerre í00.000 forinttal több lett. Csak 1885-ben volt valami esés a kiállítás folytán, de már 1886-ban 500.000 forintnál többre nőtt a deficit. A szélválasztás talán korai volt. De nem lehet tagadni, hogy ez a fővárosnak bizonyos világvárosi jelleget kölcsönzött, culturalis életének nagyobb impul sust adott; azonban már a szétválasztáskor történt egy menthetetlen hiba: az opera építésmódja. Szerencsétlenebb, rosszabbul épített operát sohasem láttam s azon t. urakat, kik ez építésbe közvetve vagy közvetlenül befolytak, teljes tisztelésem és becsülésem mellett a könnyelműség vagy legalább hozzá nem értés vádja alól felmenteni nem bírom és nem akarom. E szétválasztás után is fel lett tartva az administratio magasabb foka; az intendansi intézmény, mely voltakép nem egyéb, mint csudás szörnyszülöttje az absolutismus és parlamentarismus ölelkezésének. Mi a parlamentarismus hívei, azt hiszszük pl., hogy ez valami hivatal-féle; mert hisz fizetéssel jár; azt hiszsziik, hogy e hivatal bele van illesztve valami hivatalnoki statusba: azt hiszszük végre, hogy e hivatal legfőbb feje a belügyminister. Pedig a kik a színház ügyeivel foglalkoznak s az opera és a nemzeti színház összes művész és nem művész alkalmazottjai érzik, hogy ez csak papíron van, mert ez alkalmazottak — az intendáns sem — nem félnek az igazi főnöktől, a belügyminis tértől; itt az intendáns, mint intendáns, a belügyminister tudtával vagy nem tudtával valóságos absolut uralkodó. Creálhat állásokat és hivatalokat;megszüntethet régibb intézkedéseket; elcsaphat embereket, a kik neki nem tetszenek; hozhat, saját szakállára és saját képére egy törvényszéket, a mely arczúlcsapása a modern igazságszolgáltatásnak; szóval tehet mindent a nélkül, hogy a belügyminister ezt controlirozná vagy controlirozhatná. Most az a kérdés, hogyha egyszerűen át lesz téve a két színház a másik ministeriumba, elégséges lesz-e ezen egyszerű áttétel? Véleményem szerint, nem elégséges. Az áttétellel együtt kelL hogy járjon az intendansi intézmény és állás gyökeres reformálása és megrendszabáíyozása. Hogy miből álljon a reform, az itt a kérdés. Erre nézve elég ejry szempillantást vetni a színházak múltjára. Mikor a nemzeti színházat megteremtették, administratioját átadták egy részvénytársaságnak, mely azonban csak névleg létezett. Később 1843-ban keletkezett a nemzeti színház bérbeadásának eszméje. Akkor gr. Széchényi István igen helyesen a bérbeadás ellen nyilatkozott és irt is, de az állapotok kezdetlegesek lévén, a bé: beadás eszméje érvényre jutott. Kiadták bérbe Bartay Edének, de daczára ennek, Bartay Ede megbukott. Ezután kinevezték Ráday Gedeont, később Erdélyi Jánost, majd Simoncsicsot. Mikor fölépült a kerepesi-úti színház, gr. Széchényi István tiltakozott ellene, szerette volna a Duna-partján látni és a kerepesit csak ideiglenesnek gondolta. Akkor jött a Radnótfáy korszaka, melyet felváltott a szakdirectori rendszer rövid korszaka, Szigligety egyfelől, Erkel Ferencz másfelől. Ezen korszak után minden két évre esik egy intendáns bukása. Ebből a múltból mit látunk? Azt, hogy tisztán és kizárólag az a helyes rendszer, mely a szakdirectori rendszert érvényesíti mindkét színháznál. Ezen nézetemnek voltam bátor kifejezést adni másodszor is, mert egyfelől megtartani a szakdirectori rendszert a nemzeti színháznál, a másiknál pedig daczára annak, hogy be van véve a budgetbe, eltörülni és nem alkalmazni, a lehető legszerencsétlenebb, legfonákabb eljárásnak tartom. De hogyan állunk most? Menjünk át a mai helyzetre; vizsgáljuk critisaljuk a dolgot úgy, a hogy van. Mikor a jelenlegi intendáns úr átvette az intendansi ügyeket, senki e ténynek jobban nem örült, mint csekélységem, mert bár nem tudtam, hogy az iutendans úr foglal kozott-e annak előtte a színházakkal s szerette-e azokat, úgy látszik az intendánsok közös sorsa, hogy kinevezésük előtt nem igen foglalkoznak színházi kérdésekkel, de mikor átvette, örültem e ténynek, mert őt mint a költészet és szépművészet igaz barátját ismertem és teljes megnyugvással fogadhattam kinevezését. Sőt még tavaly is, mikor Horváth Gyula és Pázmándy Dénes t. képviselőtársaim megtámadták az intendáns eljárását, tavaly, én voltam az egyedüli a házban, a ki úgy, a hogy tudtam, megvédtem az intendáns eljárását. Nem mondom, hogy minden lelkiismereti furdalás nélkül tettem ezt, de tettem azért, mert egy évi működése után eljárása fölött még a consequentiát levonni nem akartam. (Helyeslés jobb felől.) De most, t. képviselőház, két évi működés után ki kell jelentenem, hogy bár ezen megváltozott criticámba személyi momentum legkevésbé sem játszik bele, mert én ma is feltétlenül tisztelem